Filmszerető emberként gyakran belefutok abba, hogy nem értem, miért is kell filmszalagot, memóriahelyet, időt és pénzt pocsékolni valamire, aminek az égvilágon semmi értelme nincs. Mert amikor film készül, gondolom én, akkor azért még a forgatás előtt nagyon jó volna, ha a rendező feltenné magának a kérdést: Minek? És ha az a válasz, hogy ööö… izé, hogy híres legyek, keressek egy zsák pénzt, nyerjek egy Aranyállatot, hát akkor drágáim, azt a filmet ott helyben a kukába kell dobni. Ilyen indokokkal ugyanis nem szabadna filmet csinálni.
Persze biztos nehéz azt megmondani előre, miből lesz jó film, értem én, sok múlik a színészeken, az operatőrön, a vágón, és még sok-sok mindenkin és sok-sok mindenen. De. De azért van egy momentum, amit már előre lehet látni, és ez a forgatókönyv. Mert a forgatókönyv az ugyebár készen van. Azt a filmforgatás előtt el kell olvasni. És hadd áruljak el egy titkot: szar forgatókönyvből akkor se lesz jó film, ha maga az Úristen játssza a főszerepet.
Sokféle filmet szeretek nézni, odavagyok a nagy búskomorságért, a kiváló színészi játékért, a dögletes zenéért, a mesteri fényképezésért, de leginkább azért vagyok oda, ha azt mondhatom a vetítőteremből kifelé jövet: ez igen, ezt érdemes volt leforgatni gyerekek, ez ad a nézőnek valami többletet, valamit, ami a szánalmas kis életén túlmutat. Csakhogy ehhez jó forgatókönyv kell. És ha ez megvan, akkor jöhet a többi is. A jó színész, a jól kitalált zene, az ügyes operatőr, meg a sok-sok minden más.
Én kedvelem a magyar filmeket, de őszinte leszek, az elmúlt években túl sok jó forgatókönyvvel nem találkoztam. És nem, nem az a bajom, hogy a kisember életét látom – lássam, kisember vagyok magam is, tartsanak nekem tükröt, bánom én, csak legyen valami értelme.
Mindez onnan jutott eszembe, hogy pár napon belül két 2011-ben készült filmet is láttam a ‘kisemberről’, és olyan nagy volt a kontraszt a két film között, hogy nem tudom szó nélkül hagyni. Az egyik Török Ferenc Isztambul című filmje, a másik egy kanadai film, Ken Scott Starbuck-ja. Ég és föld. Sajnálatos módon azonban a kanadai film javára.
Két különböző hely, két különböző helyzet, mondanom sem kell. Egy megromlott, szerencsétlen házasság az Isztambulban, amiből mindkét fél menekül, kinek hogyan sikerül; egyikük egy negyven évvel fiatalabb lány ágyába, másikuk Isztambulba. Egy szerencsétlen, sikertelen, bajt bajra halmozó lúzer a Starbuckban, akit nemcsak hogy az ág is húz, de még a hitelezői is üldöznek. Lehet(ne) jó vagy rossz bármelyik.
Lehet, hogy egyedül vagyok a véleményemmel, de szerintem olyan filmet készíteni, amiben alig szólalnak meg a szereplők, csak nagyon indokolt esetben érdemes, és ezt ma Magyarországon én nem is sok rendezőnek tanácsolnám. Nem tudom, vajon Török Ferenc kifejezetten papírtakarékossági okokból nem írt a filmbe párbeszédeket, vagy volt ennek valami művészi célja is, de ha az utóbbi a helyzet, szeretnék szólni, hogy ez nem jött be. Vagy át. És ez elég nagy baj. Vagy akkor már mert volna nagyot álmodni a rendező-forgatókönyvíró, és csinált volna egy olyan filmet, amiben senki nem szól az égadta egy világon semmit. Akkor talán… De így?! Az a néhány jellegtelen párbeszéd pedig, ami végül helyet kapott a filmben, sajnos túlzottan is hangsúlyos a sok-sok csend miatt. Ettől ez az egész szenvedés a vásznon meg már nem dráma, hanem groteszk, és ez még mindig nem lenne baj, ha annak is szánták volna. Én tényleg már csak azért néztem végig, mert egyszerűen nem hittem el, hogy ma Magyarországon erre valaki pénzt, filmszalagot, időt és energiát szán. És de.
Büdzsé szempontjából a Starbuck valami hasonlót képviselhetett (arányosítva persze), mint az Isztambul. Nézzük, hogy csinálják ezt a kanadaiak. Először is nem utaznak külföldi helyszínre forgatni, jó nekik a kisembert bemutatni otthon is. Ez tetszik. Ez életszerű. Na most, valamiért, nem tudom, Kanadában végül is sok a fa, több papírt lehet venni vagy ilyesmi, de szép hosszú párbeszédeket írtak a forgatókönyvbe. Őrület, én mondom, na, hát ez a nyugat! Ezeknek semmi se szent. Csakhogy az van, hogy közben meg megérte, mert a Starbuck iszonyatosan humoros. És úgy humoros, hogy persze egy vígjátékhoz illően van benne helyzetkomikum is, de nem ez viszi előre a filmet, hanem ennél sokkal több. A párbeszédek az ember, a hétköznapi ember életének örök keserűségéről és boldogságáról, alapvető sikertelenségeiről és apró örömeiről mesélnek, de úgy, hogy az mindenki számára érthető, sőt releváns legyen. Kanadában éppúgy, mint mondjuk Magyarországon. Érdekes. Vagy nem is ez a jó szó erre. Inkább mondjuk azt, ez a különbség kérem szépen egy jól megírt és egy nem jól megírt forgatókönyv között.
A Starbuck helyszíne és szereplői a magyar néző számára ugyan nem ismerősek, az emberi élet univerzális; sírós, nevetős aspektusai annál inkább. Már az alapötlet is zseniális egyébként, egy lengyel bevándorló család legkisebbik fia, David Wozniak huszonévesen úgy szerez pénzt, hogy eladja a spermáját egy spermabanknak. Valami aprócska hiba miatt a spermabank aztán csak az ő adományait használja éveken keresztül, így 533 gyermek biológiai apja lesz, akikből néhányan, mintegy 142-en szeretnék megtudni, ki az apjuk. Nem folytatom tovább, van a filmben terhes barátnő, családi focicsapat, drogfüggő gyerek, sérült gyerek, a lúzer hússzállítónak lúzer ügyvédhaverja, és persze egy kis gazdasági felemelkedést szolgáló fűtermesztés is.
Mondhatjuk, hogy azért sok itt a klisé gyerekek, és ez igaz is, de ennek ellenére a rendező és a színészek olyan csodálatosan megható és emberi vígjátékot hoztak össze, amit bátran merek ajánlani mindenkinek. A Starbuck minden egyes forintot megér, amit a jegyre kifizetünk. Sőt. Ha volna olyan, hogy a mozijegyeket csak a film után kellene kifizetni, erre szívesen áldoztam volna még, akár az előre kifizetett összeg dupláját is. És ilyen nem mostanában volt, az is biztos.
GITTEGYLET 