Pontosan nem tudnám megmondani, hogy László Maya munkáival a könyves közegben vagy valamelyik alkotói portálon találkoztam-e először, az biztos, hogy néhány évvel ezelőtti első beszélgetésünk apropója nem a képzőművészet, hanem egy könyv volt.
Azóta figyelemmel kísérem a tevékenységét és örömmel tapasztalom, hogy egyre több, egyre nagyobb feladattal birkózik meg a tőle megszokott lelkiismeretességgel és precizitással. A nemrégiben megjelent új kiadású Süsü a sárkány kapcsán beszélgettünk most, de természetesen szó esett gyerekkorról, munkamódszerekről, tervekről – és még rengeteg téma maradt így is a következő beszélgetésünkre.
Legutóbbi nagyobb munkád a Süsü a sárkány új kiadásának (Könyvmolyképző, 2012) illusztrálása. Hogyan kaptad meg ezt a munkát?
A Könyvmolyképző Kiadó munkatársai is molyolnak (felhasználói a moly.hu könyves közösségi oldalnak – szerk.), és egyikük elolvasta a júniusi Merítésben velem készült interjút. Így kerültem a képbe. Megkerestek, hogy lenne-e kedvem könyveket illusztrálni, Süsüt rajzolni, csináljak tesztképeket. Ez volt nyáron, közben elkészültek a próbarajzok, amik elnyerték a vezetőség tetszését. Aztán szeptemberben még egy Facebook-szavazás is megerősítette, hogy én fogom rajzolni az új kiadást.
Klasszikus meséről van szó, több generáció nőtt fel Süsün, nézte a bábfilmeket is. Ez teher volt a munka során, vagy inkább könnyebbség? Nem volt nagyon megkötve a kezed?
Nézőpont kérdése. A Süsü esetében elég szorosan fogtak, a kiadó ragaszkodott hozzá, hogy a bábfilm alapján rajzoljak. Ez egyrészt adott egyfajta biztonságérzetet is, mert egy unalomig ismert figurával kellett dolgoznom, akit amúgy is le tudok rajzolni bármikor, félálomban is. A nehezebbik része ennek a bábfigurának az életre keltése volt a papíron. Legyen súlya, stabilan álljon a talajon, akkor is, ha éppen táncol. A Királyfi ne legyen lárvaarcú, átjöjjenek az érzelmek, gesztusok, hitelesek legyenek azok a könnyek, és valódinak tűnjenek a mozdulatok.
Tehernek nem nevezném, de komoly stressz alatt voltam, hiszen Süsü tényleg egy ikon, nem mindegy, milyen lesz a végeredmény.
A visszajelzések alapján úgy tűnik, nem nyúltam nagyon mellé.
Sok különféle munkát láttam tőled, melyik az az eszköz, anyag, ami a legközelebb áll hozzád, amivel a legjobban szeretsz dolgozni?
Akvarell és töltőtoll. Sőt, legtöbbször a kettőt kombinálom is.
Szerinted mit jelent az, hogy valaki illusztrátor? Te az vagy?
Ez nehéz kérdés, mindig nehezen tudom kategorizálni magam, de másokat is, nem is szeretem az ilyesmit… Amúgy nem tartom magam illusztrátornak.
Azt szoktam mondani, hogy hivatásos firkálgató vagyok, mert nem szeretek skatulyában lenni, nem ragadok le egy témánál, egy eszköznél. Rajzolok és festek, ez biztos, és az, hogy épp fantomképeket vagy gyerekkönyveket vagy városok látképét, az részletkérdés. Ez az egyik olyan dolog az életemben, ami állandó. Ha szerencsém van, akkor főállásban művelhetem, ha épp úgy hozza az élet, akkor másból élek, de ez mindig volt, és lesz is.
A másik kérdésedre válaszolva: az van benne a köztudatban, hogy aki könyveket illusztrál, az illusztrátor. Tehát valószínű, hogy vannak emberek, akik illusztrátornak tartanak.
Miként kezdtél képzőművészettel foglalkozni? Hol, hogyan, kitől tanultad?
Édesanyám egyedül nevelt. Sokszor nem tudott velem mit kezdeni, ezért igyekezett mindig valami hasznos és érdekes dologgal lekötni a figyelmemet, amíg elvégzi a mindennapi házimunkát. Még járni nem tudtam, és anyu kifogyott az ötletekből, ezért beadott nekem a járókába egy köteg papírt és egy marék filctollat. Onnantól kezdve sosem volt kérdés, hogy mivel foglaljon le, ha dolga akad.
Voltak olyan emberek körülöttem, akik pozitívan álltak hozzá a törekvéseimhez, voltak, akik kevésbé. Érdekes, mert dacból folytattam, hiszen falun nőttem fel, a családom azt szerette volna, ha valami „rendes” szakmát választok, netán elmegyek egy sima gimnáziumba és utána tanulok tovább. De azt semmiképp nem akarták, hogy ilyen „hiábavalóságokra” pazaroljam az időmet, mint a rajzolás és festés. Édesanyám kitartott mellettem és úgy nevelt, hogy sose adjam fel az álmaimat. Ugyan 16 évesen gyakorlatilag elköltöztem otthonról és érettségi után elkezdtem dolgozni, mellette tanultam teljesen más irányban, de ez végül olyan mély gyökeret vert bennem, hogy képes voltam tényleg kitartani a legzűrösebb időszakokban is. Éjszaka, vagy akár titokban is leültem rajzolni.
Mégis, ki segített vagy inspirált? Van valaki, akit esetleg mesterednek tartasz?
Bár viszonylag jól titkolom, de azért én alapvetően borzalmasan hangulatember vagyok. Ez azt jelenti, hogy ha minden rendben, akkor a legapróbb dolgok is olyan inspirációs csomaggal látnak el, ami napokra elegendő. Legyen az egy kíváncsi rigó az ablakpárkányomon vagy egy rég hallott jó zene út közben a rádióban. Időnként olvasás közben jön meg az alkotókedvem (mostanában megszerettem a kortárs fantasztikus irodalmat, különösen az oroszokat). Ha viszont valami nem jó, akkor nézegethetek akármilyen galériákat, vagy a mymodernmet.com cikkeit, semmire nem vagyok képes. Persze rengeteg olyan művész van, aki inspirál, és a munkáimra kapott visszajelzések is sok energiát tudnak adni. Szóval megvan a kettősség: ha minden oké, akkor bármi, de tényleg bármi inspirál. Ha valami nem jó, akkor semmi nem segít. Erőltetni meg nem szeretem, mert annak sosincs jó vége. „Üres” képeket nem akarok létrehozni.
A segítség már komolyabb téma. Középiskola alatt bizományba festettem, így tudtam elvégezni a sulit, plusz a technikumot. Azoknak, akik akkor vették a képeimet, vagy megengedték, hogy bevigyem őket az üzletükbe eladni, a mai napig hálás vagyok, mert akkor ez óriási dolog volt, hiszen ebből éltem. A legelső munkahelyemnek is hálás vagyok, mert érettségi után pár nappal már dolgozhattam, rengeteg tapasztalatot szereztem az ott eltöltött 3 év alatt, és munka mellett tudtam tovább tanulni. De tudod, nem is mindig a tényleges cselekvés a segítség, sokszor már az is elég, ha hagynak alkotni. Ha nem tilos, nem űzendő dolog ez, nem hallom, hogy felesleges, amit csinálok, hanem szabadon papírra vagy vászonra vethetem, ami bennem van. Az meg már csak hab a tortán, ha mindezt egy olyan embertől kapod meg, aki közben úgy tud előre terelgetni, hogy az ne legyen zavaró, sem sürgető.
A páromnak rengeteget köszönhetek. Mellette kinyílt a világ. S mivel ő is kreatív alkotó ember, remekül tudjuk inspirálni egymást. Sosem gondoltam volna, hogy ennyit lehet tanulni egy ilyen kapcsolatból. Néha közös képek is készülnek, az meg olyan, mint a brainstorming.
Mesteremnek a szó szoros értelmében azért nem tartok senkit, mert a művész mellett inaskodás mint olyan, (sajnos) kimaradt az életemből. Régebben tudatosan kerültem az ilyesmit, mert nem akartam egy huszonvalahányadik stílusmásolat lenni. Próbáltam a szaktanáraimtól is úgy tanulni, hogy közben végig megmaradjak önmagam. Ma már másképp gondolom. Harmincéves koromra kialakult a stílusom, és tudom, hogy ezt már nem változtatná meg olyan drasztikusan és gyökeresen senki és semmi, hogy az káros lenne.
Valakit mégis kiemelnék: a volt középiskolai művészettörténet-tanárom, Torjay Valter az az ember, akinek a munkássága nagy hatással volt rám, és akitől rengeteget tanultam (a legtöbbet az utóbbi 2-3 évben). Hihetetlen tehetséggel megáldott fickó; csodálom azt a mélységes alázatot és kitartást, amivel az alkotást, a “festőlétet” és az ezzel járó élethelyzeteket viseli. Anno a művtörin kívül sajnos nekünk nem tartott más órákat, de szerencsére jóban vagyunk, így párhavonta találkozunk a műtermében és beszélgetünk egy jót. Ellesett műhelytitkok, újra átbeszélt művészettörténeti korszakok, ecsetkezelés, régebbi képeinek kielemzése, fűszeres terpentin és vaskályha szaga, és sok nevetés jellemzi ezeket az összeruccanásokat. Hozzá szívesen járnék tanulni, mert bőven lenne mit. Sajnos most elég messze lakunk egymástól. Persze még rengeteg nevet tudnék ide felsorolni… Azért Valtert emeltem ki, mert őt emberileg is jól ismerem és nem csak művészi tekintetben tartom őt értékes embernek.
Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?
Olyan nincs. Vagyis mindre. Bár ez sem fedi teljesen a valóságot… Nálam úgy megy, hogy amikor valamin dolgozom és beleadok apait-anyait, megküzdök vele, puhítom, fejlesztgetem, és a végeredményt jónak tartom, akkor elégedett vagyok. Ez se büszkeség, csak a jól végzett munka elégedettsége. Aztán telik-múlik az idő, és meglátom azokat a dolgokat benne, amiket már máshogy csinálnék. Persze nem biztos, hogy másnak is feltűnik, de nekem igen, és akkor már nem vagyok annyira elégedett. Sőt, sosem vagyok elégedett, mindig hajszolom a tökéletességet. Vannak olyan rajzaim, amikre valamikor tényleg irtó büszke voltam, ma meg már egy fiókban lapulnak eldugva és nem is mutogatom, mert minek. Mert millió jobbat csináltam azóta – és mert ember vagyok, folyamatosan változom.
Most min dolgozol?
Négy kézirat van nálam, amiket őszig be kell fejeznem: Csobán Zsuzsa: Mi a manó, avagy Rozzancs Rozi Barathániában; Kozári Dóra Éva: Marcsi meséi; K. László Szilvia: Zenés mesék; Lovranits Júlia: Varjasboszorka. Szóval van tennivaló, és van kihívás.
Addig is – kattints ide:
GITTEGYLET 