Az ember játékos. Így születik, és akárhány keserű pillanattal lesz is gazdagabb élete során, a játék nem veszik ki belőle. Szerencsére.

Kétségtelen, hogy a felnőttkor küszöbét átlépve nem minden ember napjainak marad része a játék, de egy biztos, ha mi magunk nem is játszunk mindennap, nekünk még játszhatnak. Mire is találták volna fel különben a zenét és a színjátékot, ha nem arra, hogy játékmentes pillanatainkat megédesítse más játéka, hogy a másikban önmagunk játékos énjére ismerjünk rá?

A zene már önmagában is előfeltételezi a játékos ember értő befogadói attitűdjét, hát még a jazz, az improvizációra olyannyira nyitott műfaj… Aki jazzkoncertre megy, tisztában van azzal, hogy nagy valószínűséggel játékos embereket fog látni a színpadon, de még őt is érhetik meglepetések. Sosem felejtem el, milyen meglepetés volt számomra az, amikor először láttam egy Bobby McFerrin koncertet a Mezzón. Egészen elcsodálkoztam, hogy a valaki ilyen természetes örömmel tud játszani a hangjával. És ilyen meglepetés ért vasárnap este a pécsi Kodály Központban Richard Bonával kapcsolatban is.

Snétberger Ferenc zenei munkásságát gyerekkorom óta ismerem. A Trio Stendhalban láttam először játszani, később pedig többször is volt alkalmam meghallgatni, milyen szépen, milyen alázattal, milyen (bocsánat az érzelgősségért) gyengédséggel nyúl a hangszeréhez. Snétberger minden hangja igazi, tettetés nélküli zene, tehetségének kristálytiszta lecsapódása. Ez van. Csak szuperlatívuszokban tudok írni erről az emberről. (És akkor még csak a zenéjéről beszéltünk, és nem mondtunk semmit példamutató tehetséggondozó munkájáról, tanári géniuszáról.)

Snétberger vasárnapi játéka nem lepett meg. Szeretem ezt, félreértés ne essék, mert ez számomra nem kiszámíthatóságot vagy unalmat jelent, hanem biztonságot. Most vasárnap Richard Bona lepett meg. Persze mondhatja bárki, könnyű úgy meglepni valakit, hogy nem ismeri az előadót igazán, de nem egészen erről van szó. Bona nem azzal lepett meg, hogy kiváló zenész, azt tudtam róla. Azzal lepett meg, amilyen természetesen játékos, és amilyen természetesen vette rá a közönséget arra, hogy vele játsszon.

Örömzene. Így szokás hívni az ilyesmit, azt hiszem. Biztos vagyok benne, hogy az a rengeteg ember, aki vasárnap este a Kodály Központból a koncert után hazament, mind visszakapott valamit abból a játékosságból, amit felnőttként egyre ritkábban van alkalma megélni a mindennapokban.