Fő utca 114.

Krisztus (Izabella Carranza fotója)

Rám vártak az állomáson. Négyen voltak, vagy talán öten, nem emlékszem pontosan. Kivételesen előbb jött be a pesti gyors, mint az enyém.

– Egyedül jöttél?

– Igen.

– Értem.

Megfigyeltem, hogy az emberek gyakorta tesznek fel ostoba kérdéseket olyan helyzetben, amikor egy másik, sokkal fontosabb kérdést nehéz volna feltenni, és válaszképpen szinte minden esetben azt mondják, értik, pedig tulajdonképpen nem.

Kabátban is fáztam, korai volt az ünnep a vonakodva érkező tavaszban. A kisbusz ablakai mögött a táj most nem volt se szép, se kedves, inkább csak szükségszerű. Nem baj, nem kell gondolkodni. Csak aki mindent maga mögött hagy, csak aki mindenkit maga mögött hagy… Jó, ez a rész már egész jól megy.

Amikor megérkeztünk, néhányan az udvaron cigarettáztak, hát igen, ezek még cigarettázós idők voltak, úgy látszik, akkoriban a gonosz még veszélyesebbnek tűnt, mint a nikotin. Hogy a hirtelen örömöt hogyan kell szégyenlősen vagy éppen fegyelmezetten elrejteni, eldugni a kabát ujjába, nem tudtam még, igaz, azóta sem tanultam meg.  Így aztán az én illetlen örömömet Pali kénytelen volt zavartan lefejteni a nyakáról.

– Már csend van – suttogta komolyan.

– Ja, igen – mosolyogtam, mert mosolyogni mindig lehet, még akkor is, ha az ember baromságot is csinál.

– Egyedül jöttél? – kérdezte, és csodálkozva nézett a kisbusz felé. – Nem jött veled?

– Nem.

– Gyere be – szólt oda János az ajtóból, amiért most kifejezetten hálás voltam, mert Pali kérdezett volna még, én meg nyilván nem nagyon tudtam volna mit felelni neki.

Amikor először találkoztam Jánossal, előző októberben, nagyon meglepődtem. Egyáltalán nem ilyen papot képzeltem magamnak. Szikárabbat akartam volna, magasabbat és szigorúbbat, egy jezsuitát talán, de semmiképp sem egy  farmernadrágos pálost.

A házban sötét volt és hideg, megállt a konyhában.

– Kérsz kávét?

– Igen.

– Ott van. Tölts magadnak, én nem iszom.

Az üvegpohár vastag falán belül megrekedt a meleg, én meg az egyre csak kavargó sötétséget néztem.

– Ettél már ma? – kérdezte.

– Nem.

– Kenyeret adhatok.

– Nem kérek.

– Eszel te egyáltalán?

– Te sem eszel.

– Böjt van. És te?

–  …

– Jó. Hatkor ima.

– És most mi lesz?

–Hogyhogy mi lesz?

– Mi lesz a keresztelővel?

– Mi lenne? Ma böjtölsz, holnap is. Szombat éjjel vigília, vasárnap napfelkeltekor megkeresztellek.

– De…

– Mit de?

– Nem tudom.  Ha nem jön el?

– Akkor nem jön.

Nézem a szemét. Nézem az arcát. Ahogy ráncolja a homlokát, miközben Istenre gondol, és ahogy összeszorítja az ajkait.

– Menj.

Tudom, hogy most szeretne egyedül maradni, szeretne haragudni valakire egy kicsit. Mondjuk rám, hogy Péterre ne kelljen már. Péterre, akit talán mindannyiunknál jobban szeret, milyen talán ?!, akivel külön beszélgetéseik voltak, olyan beszélgetéseik, amiből rajtuk kívül nyilvánvalóan csak az Úristen értett valamit, ha egyáltalán, és aki egy őszi hétvégén magával vitt a plébániára.

– Gyere el. Tetszeni fog –  mondta.

– Én nem vagyok hívő. Vagyis hiszek, de nem úgy, tudod. Énnekem a te Istened túl szigorú.

– Attól még eljöhetsz.

Érdekelt az az Isten, úgyhogy elmentem. Sütött a nap ránk, ő pedig két napig mosolygott. Az az igazság, hogy nagyon szépen tudott mosolyogni.

Az ima után mindenki kap egy szelet kenyeret és egy pohár vizet. Csend van, mert csendnek kell lennie. Megeszem a kenyerem és megiszom a vizem. Krisztus teste és vére. Vérutánzata. Dohányozni indulok, de egy barna hajú lány utánam jön a konyhába.

– És választottál már nevet? – kérdezi csendesen.

– Tessék?

– A keresztségben.

– Hát… ami most van, az nem jó? Hogy az legyen utána is, ami van?

– Nem akarsz másikat? Lehet bérmaneved is. Én már választottam. Teréz leszek.

– Hát ez nagyszerű. De én nem szeretnék csodát tenni.

Nem szól semmit, csak rám mered, hát édesem, a világ nem kis Szent Terézekkel van tele, jobb, ha megtanulod, aztán sarkon fordul és visszamegy a szobába. Hosszú, barna haja sértődötten lebeg utána a folyosón. Akkor jöttem rá, hogy itt minden Terézért rajongó lánynak barna haja van.

Az udvaron ketten dohányzunk, Pali meg én. Nem szólok hozzá, nem akarok vitát, de hiába.

– Te tudod, tudod, mióta szeretném, hogy megbérmáljon? Tudod, mióta kérem? Már két éve.

– Nem tudtam.

– Erre te idejössz, és…

– Sajnálom.

Mindenhol hideg van. Fázom a házban, és fázom a temetőben is a nagy kőkereszt előtt, nézz rám, Krisztus,  folyik a forró viasz a kezemen, de reszketek.  Két napja nem alszom, áttetszik a bőrömön a fáradtság.

Eszembe jut, ahogy vitatkoztak. Ahogy Péter nekitámadt, és megemelte a hangját: ‘Hogy lehet ezt hagyni?’ , és ahogy János  nagyon csendesen csak annyit mondott: ‘Ezt nem a te dolgod megítélni.’  És eszembe jut az is, amikor januárban ott ültünk az egyetemi büfében ketten, én hideg és keserű kávét ittam, ő pedig a kezemet nézte. A gyűrűt nézte a kezemen.

Csend van idebent, a templom ijedt-sötét, hirtelen és figyelmeztetés nélkül lesz hajnal. Egyedül állok a szentélyben. Valaki hozzám lép és felöltöztet. A miseing jéghideg. Megköti a derekamon.

Nem látok semmit és nem hallok semmit. Nincs levegő, csak fény, az utolsó belégzésnél megáll a rekeszizom, nincs többé kilégzőreflex. A homlokomon végigfolyik a meleg olaj. Ellene mondok a Sátánnak. Ellene mondok a bűn szerzőjének és fejedelmének.

Húsvét ünnepe, a feltámadás egyedül ér. Nincs velem senki. A templom kőpadlóján fekszem.

Reklámok

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s