Vannak-e határok a zenében? Természetesen vannak, mondja az ember.

Van a klasszikus, a komolyzene, a kimunkált, fegyelmezett, szabályok szerint építkező vagy éppen a szabályokat tudatosan megszegő zene, amit illik csak sok-sok gyakorlás után tudni lejátszani, amihez kell a fegyelem, a mesterség iránti tisztelet, és igen, valamilyen szempontból kell egy kis szenvedés is.

És van a könnyűzene, ami nem, nem feltétlenül igénytelen, de… szóval, amit azért csak lehet komolytalanul is éppen, egy kicsit lazábban, kotta nélkül, csak úgy.

Na, jó, lehet, hogy egy zeneelmélethez értő nem így mondja, pláne nem így gondolja, de valahogyan mégiscsak megkülönbözteti egymástól a műfajokat.

Persze a jazz örök kérdés. Mi a jazz? Komolynak komolytalan, könnyűnek meg egyáltalán nem könnyű. Örömzene igen, lehet kotta nélkül is játszani, másrészt viszont azt sem vonja kétségbe senki, hogy nagyon is a hangszer birtokában kell lennie annak, aki jazzre adja a fejét. Igaz, ma már nemigen van olyan, aki el merné vitatni a jazz zenész tehetségét, sőt, a jazz-koncertek épp olyan népszerűek az értő zenehallgatók körében is, mint mondjuk egy-egy komolyzenei koncert.

A pécsi Kodály Központ idén márciusban kellemes koncerttel lepte meg bérleteseit és az érdeklődő közönséget, amikor a Pannon Filharmonikusok mellé meghívta a kiváló jazz-zongoristát, Oláh Kálmánt és barátait; Balázs Elemért, Barcza Horváth Józsefet, Bacsó Kristófot, és Dés Andrást azért, hogy együtt zenéljenek, és együtt örüljenek annak, amit műfaji kategóriák nélkül most egyszerűen csak hívjunk zenének.

Hogy mi az a legfontosabb vonás, ami a klasszikus zenét és a jazzt összeköti, arról Oláh Kálmánt így idézi a műsorfüzet:

„Úgy gondolom, hogy a klasszikus zene és a jazz legkorábbi formai kapcsolata a klasszikus zenében gyakran használt variációs formában rejlik. Melyben a téma bemutatását követően az egész kompozíció egy témára, illetve annak harmóniamenetére való variáció-sorozatból áll. Ezt a formát a nagy zeneszerzők a barokk zenétől kezdve előszeretettel alkalmazták, és alkalmazzák a  mai napig is. A romantikus zeneszerzők nem csak saját témájukra, hanem más szerzők témájára is gyakran komponáltak (és olykor improvizáltak is) variációkat. A jazzben (leszámítva bizonyos free jazz irányzatokat) gyakorlatilag ugyanez történik, csak itt a variációk mindig improvizatívak. A passacaglia, mint a barokk zenéből ismert variációs forma kiváló lehetőséget nyújtott a komolyzenei és jazzes elemek egységes formában való megkomponálásához. A kompozíció tulajdonképpen a megkomponált és az improvizált variációk sorozatából, illetve váltakozásából áll, és ezeket szorosan egymáshoz köti a darabot végig kísérő, mindössze néhány hangból álló un. passacaglia téma, és annak változatai.”

Ki merne zene témában vitatkozni Oláh Kálmánnal? Mégis … Úgy érzem, a koncert első felében egy olyan zeneművet hallhatott a közönség, amely inkább a klasszikus zene hagyományaira építkezett, a Concert for Simphony Orchestra and Jazz band ugyanis az itt-ott előbukkanó jazzes ritmikától eltekintve mind formájában (szonáta), mind harmóniájában számomra közelebb állt Bartók zenéjéhez, mint az általam mondjuk automatikusan jazznek aposztrofálható művekhez.

A koncert második felében viszont három olyan művet hallottunk, amiben a szerző talán több teret engedett a jazz számára, akár a Passacaglia for Orchestra and Jazz Trio című szerzeményre, akár a Hungarian Sketch no.1 vagy éppen a Last Moment címűre gondolunk.

Hogy össze lehet-e boronálni egy szimfonikus zenekart és egy jazz-triót vagy éppen kvartettet?

Tulajdonképpen lehet. Hogy aztán az összeboronálásból mi lesz, már műfaját tekintve, azt nehéz pontosan megmondani. Talán olyasmi, amit mai zenének hívhatnánk, ha bármi értelme is volna ennek a kategóriának. Ámbár gyanítom, hogy nincs.

Maradjunk annyiban, hogy jó zene, élvezhető zene kerekedett az ideiglenes együttlétből, ez pedig minden zeneszerető látogatónak öröm.

A közönség lelkes ünneplése után a ráadásban aztán már csak a jazzisták maradtak a színpadon előadóként, a nagyzenekar tagjai ott helyben örömteli zenerajongókká alakultak át. Ettől a ráadás alatt az a furcsa érzése támadt az embernek, mintha egy olyan jazz bárba tért volna be, ahová hazafelé menet beugrott egy egész szimfonikus zenekar hangszerestől-mindenestől.