Jó bornak is kell a cégér, hát még a kultúrának, és persze, hogy nem mindegy, milyen az a cégér.
A pécsi Zsolnay Negyed és a Kodály Központ művészeti komplexuma olyan cégért választott magának, amelyet a világ bármely művészeti intézménye megirigyelhetne.
Hogy egészen pontosan mikor is jutott eszébe a Zsolnay Örökségkezelő Kht.-nek az ötlet, rezidens programot hirdet önmaga népszerűsítésére, nem derült ki Márta István megnyitójából, melyet Baráti Kristóf tegnapi fotókiállításának és CD-bemutatójának elején elmondott. (Vagy csak én nem figyeltem rendesen. ) Egy azonban biztos, a rendkívül tehetséges (és rendkívül fiatal) hegedűművésszel alaposan telibe találtak.
Baráti Kristóf 1979-ben született Budapesten, de évekig Venezuelában élt, ahol szülei a Simón Bolívar Szimfonikus Zenekarban játszottak, illetve a példamutató El Sistema keretében (ennek a híres venezuelai programnak a célja az volt, hogy komolyzenével küzdjön a szegénység ellen) tanítottak is. A család később Párizsba költözött, Baráti Kristóf pedig 2008-ban onnan haza Magyarországra, mert, ahogyan tegnap délután elmondta, számára fontos az, hogy Magyarországon éljen, dolgozzon és tanítson. Fiatal kora ellenére nagyon sok rangos hegedűversenyen vett már eddig is részt, 2010-ben például meg is nyerte a moszkvai Paganini hegedűverseny első díját, 2011-ben pedig Liszt Ferenc-díjat kapott itthon. És meg kell mondjam, aki hallotta már játszani ezt a fiatalembert, egyetért velem abban, hogy egyik elismerésben sem érdemtelenül volt része.
De elég az életrajzi adatokból. Nézzük, mi az, amit Baráti Kristóf igazából nyújtani tud „reklámarcként” Pécsnek, és Pécs művészeti központjának.
A program keretében minden felkért zeneművész, így ő is, fellépési lehetőséget kap a Kodály Központban, illetve a tegnapi sajtótájékoztatón bemutatásra került az a CD, melyet ebben a hangversenyteremben vettek fel, és amelyen a művész Eugene Ysaÿe belga hegedűművész, zeneszerző, karmester 1923-ban írt hat szóló hegedű-szonátáját játssza. Na jó, én három napja még azt sem tudtam, ki az a Baráti Kristóf (szégyen, tudom, de most pótlom a hiányosságokat), tegnapig pedig fogalmam sem volt arról, hogy van egy belga hegedűművész, aki ilyen gyönyörű darabokat írt. Nem baj, végtére is erre találták ki a hangversenyeket, nem?
Rövidre fogom. Egy CD-n meghallgatni egy csodás hegedűs előadásában hat fantasztikus darabot nagy élmény. De élőben akár egyet is ebből a hatból, olyan élmény, amit kevés dologra érdemes becserélni az életben. Amikor tegnap délután Baráti Kristóf kiállt egy maroknyi ember elé a kötött pulóverében, kedvesen elmosolyodott, elővette az 1923-ban készült Stradivariját, és eljátszotta Ysaÿe Jaques Thibaut-nak ajánlott 2. szonátájának első tételét, majd leült egy kicsit Gönczy László zenekritikussal beszélgetni a zenéről, és arról beszélt, az ő célja nem más, mint a felesleget lehántani a művészetről, hogy számára, ahogyan Ysaÿe számára is, a zenei mondanivalót az érzékenység, nem a technika motiválja, nos, akkor egyszerűen nem lehetett nem csodálni ezt a fiatalembert.
Tegnap délután a zenélés mellett a fiatal művész tizenhét, Zsolnay Negyedben készült fotóját is megtekinthette az érdeklődő közönség. Jó képek, tényleg, szép fény-árnyék ritmusuk van, a Kodály Központ emeleti folyosóján bárki meg is csodálhatja őket, de ha nem baj, én most inkább abban reménykedem, hogy egyszer lesz alkalmam egy egész koncert erejéig elhallgatni Baráti Kristóf hegedűjátékát.
Legyen most itt két zenerészlet, ha már ennyit örömködtem. Az egyik a tegnap játszott Ysaÿe tétel a szerző előadásában, és legyen egy másik Baráti Kristóf előadásában. Aztán, nem tudom, valahogy képzeljük el a két dolgot együtt.
GITTEGYLET 