Ó, abban a hátulnézetben
a vesédbe látok én,
ott fonja magához a
gyömbérszerű
receptaculum chyli fölé tornyosuló
csigolya-emberke
két végtelenül hosszú karjával
az egész
kiválasztásodat,
piramisaidat és
Bertin-oszlopaidat,
s a sacralt ott középen, mely tán
a gyökér szentélye lehet.
Abban az ölelésben-karolásban
a szorgos kis molekulagazdák
agráriumukban
termelik-növelik az adrenalinodat,
forró véredből készítenek
szűrletet, akár a konyak
érlelődik aranyszín bükkfahordók mélyén,
míg papilláidon át vizeid, az égiek,
s a földiek, koncentrálódva, finoman
áramlanak vesekelyheidbe;

három kiskehely szirmot bontva
egy nagykehellyé nyílik össze
– három, a Női Szépség,
három, a Földi Teljesség -,
s a három nagykehely szerelmesen
egyesül végül minden
vizeidnek gyűjtőmedencéjében,
a vesekapun
surranva,
csurranva át
a veseöböl parttalan nyugalmába,
hogy a jó öreg Crowley sem
tudná szebben festeni.

Feltettem tehát a két kezem.
Megvolt a csípőcsont,
meg a hátizom,
s a lengőborda is;
úgy mondtad, olyan grafikusan-textuálisan:
ahol még puha. És akkor ott.
Na az, az a puha
nem volt nekem, azt nem találtam sehol,
pedig lennék sebész,
két fehér kezemben tartanék
elomló, mélybordó rostot,
úgy kivesézném magam, vagy bárki mást.
De nem babra megy a játék.