Tegnap este a pécsi Zsolnay Kulturális Negyed BÁRcsak kávézójában került sor arra a beszélgetésre, melyet az országos “Mindenütt Nő” rendezvénysorozat keretében rendeztek meg, és ahol Erdős Virág József Attila-díjas költő, író, drámaíró volt Kis Tibor Noé újságíró, író, illetve Fekete Richárd költő, kritikus vendége. Az esten a 30Y együttes népszerű énekese, Beck Zoltán énekelt Erdős Virág verseiből.

Bár maga a rendezvény a Nemzetközi Nőnapon került megrendezésre, és nem titkoltan szándékában állt némi hangsúlyt adni annak a jól látható és tagadhatatlan ténynek, miszerint Erdős Virág nő, a költő egyértelmű és őszinte válasza arra a(z általam legalábbis unott és utált) kérdésre, hogy akkor mi is a helyzet a ‘nőirodalommal’,  ismét megerősített abban a hitemben, hogy irodalom van. Nőirodalom meg pont úgy van, mint férfiirodalom, nagyjából sehogy, esetleg ráerőszakolva a szövegekre valamiféle  izzadtságszagú femina-domina-macsó kategorizálást. Pontosabban, ahogyan a vendég volt olyan kedves megjegyezni, végeredményben tényleg jó nőnek lenni, hiszen így befér az ember a női rendezvényekre. Szerintem ez pont ennyi, és igen, a közönség bólogatott, mert jó, hogy van ilyen rendezvénysorozat, de arról végképp szó nem volt, hogy emiatt a közönség soraiban csak nők üldögéltek volna, vagy hogy igazából ez úgy lenne fontos egy költő, író életművében, ahogyan azt sokan gondolják.

A beszélgetés első fele Erdős Virág közéleti szerepvállalása és költészetének közéleti vonatkozása felé terelődött, pontosabban bár terelődött volna a beszélgetés valamerre, de a két moderátor még  erre sem adott alkalmat sajnos. Nem tisztem megkérdőjelezni, miért éppen ezt a két fiatalembert választották erre a feladatra, de feltétlenül szeretném megjegyezni, hogy én személy szerint rendkívül szerencsétlennek tartom, ha egy beszélgetéshez választott moderátorok egyike sem tud igazán releváns, érthető és korrekt magyarsággal megfogalmazott kérdést feltenni. Vagy legalábbis kérdéseik, felvetéseik jó kétharmada előtt akár a beszélgetőtárs, akár a hallgatóság értetlenül áll. Őszinte leszek, én már tűkön ültem, hogy Erdős Virág végre olvasson a verseiből, mert úgy éreztem, ha még egy ilyen megválaszolhatatlan kérdést feltesznek az írónak, hát én felállok és hazamegyek, még akkor is, ha egyébként meggyőződésem is, hogy egy nagyon jó költővel van itt kérem dolgunk, aki tudna érdekes dolgokról beszélni, ha hagynák.

(Kérem szépen a moderátorokat arra, hogy ha a jövőben ilyesmit vállalnak, de ne vállaljanak!, ne csak a kezükben lévő jegyzetekre meredjenek, hanem esetleg felpillantani szíveskedjenek a beszélgetőtárs arcára, valamint a közönség soraira, és ha úgy találják, hogy bármelyikük is a/ a fejét fogja és vagy veri az asztalba esetleg egy közeli falba, b/ kényelmetlenül fészkelődik, c/ elbóbiskolni látszik, nos akkor gyorsan csináljanak valami egészen mást, mint addig. És ezt most őszinte jóindulattal, és nagyon kulturáltan mondom, de tegnap este tudtam volna másképpen is.)

Ezer szerencse, hogy egyszer csak végre-végre a versek is szóhoz jutottak, és volt felolvasás, és volt Beck Zoli gitárral, és akkor azért beigazolódott, hogy mégis jó, hogy ott vagyunk. A felolvasások között került alkalom arról is beszélni, amiről ez az egész szól: az alkotó emberről. Én azt hiszem, az irodalom, a költészet, a zene, egyáltalán a művészet mint olyan, igazából arról szól, hogy   mindaz, ami az emberben odabent kavarog, végül egy nagyon sajátos és jó esetben nagyon hatásos  formában talál önmagának kiutat a belsőből a külvilág felé; és ez lehet klasszikus avagy a műfajok között fészkelődő (EV), utat kereső,  forma, az tulajdonképpen mindegy.

Természetesen jó és hasznos is megfogalmazni gondolatokat a művészetről, ezen belül is a költészetről, és igen, nagyon is telitalálatnak éreztem azt az idézetet, mely a szerzőtől magától származott egy interjúból, miszerint is az utóbbi időkben megjelent versek amolyan ‘rímekkel megfejelt katatón veszteséglisták‘, de az est igazi értelme mégiscsak abban állt, hogy az ember verseket hallgathatott.

Erdős Virág: Na most akkor…
..mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki legeljen penneágyon rozmaringos mellfilét, ki pecázza kukából a halolajos kiflijét, kinek legyen friss levegőn tartózkodni ideje, kinek teljen karcinogén cuccokkal a tüdeje, ki rágja a Cafe Picard mascarponés pitéjét, ki mossa a Szentiványi nagyságosék bidéjét, kinek kelljen éjjel-nappal folyton-folyvást igyekezni, kit lehessen kapásból és szemtől szembe letegezni, ki ne jusson ötről hatra, kinek fussa futópadra, Pulára meg Balira, kit vegyenek palira, kinek legyen hobbija a népi magyar hagyomány, kinek jusson másfél bála angolpólya-adomány, kinek bocskor, rámás csizma, cifra mente, kacagány, kinek jusson, mér’ is jutna, szar se jusson, ha cigány, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki rakja ki carrarai márvánnyal a klotyóját, kinek pakoltassák ki a pénztárnál a motyóját, ki zúzzon ki Rómába, hogy láthassa a piétát, ki nyomassa ezerrel a déligyümölcs-diétát, ki merengjen el egy régi, feudális szokáson, kit érjenek állítólag kisebb bolti lopáson, kinek legyen ad absurdum reklamálni mersze, ki merjen a jogaiért kiállni, na persze, kinek legyen dilije a kuszkusz meg a falafel, ki próbálja nem feladni, végül mégis adja fel, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki költözzön proli szagtól fuldokolva Budára, ki költse egy komplett pesti panel árát dudára, ki ápolja klinikán az egészséges körmét, ki válasszon rövid utat, ki pedig a görbét, ki lásson a Hun West Travel-irodával világot, ki álmodjon zöld fű közé piros, fehér virágot, ki ültessen minden kerti törpe mellé tuját is, ki adja az ártatlant, de hogyha kell, a buját is, ki rendeljen ülőbútort magának a neten, kik lakjanak egyetlenegy félszobába’ heten, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki utazzon még a világ végére is kocsival, ki tudjon le minden bajt egy odavetett bocsival, ki vegye a nyakába egy papucsér’ a plázát, kinek vigye el a bank a vakolatlan házát, kinek legyen párnája a hugyos-sáros aszfalt, ki foglaljon négy személyre, ablak mellé asztalt, kinek legyen jelszava a részvét és a szeretet, kinek kelljen beszerezni tüdőszűrőleletet, ki kerüljön révületbe Csaba testvér szent szavától, ki keljen ki magából egy utastársa testszagától, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki járkáljon házastársi javallatra botoxra, kit vigyenek akarata ellenére detoxra, kinek kelljen másnap délig étlen-szomjan kibírni, kit lenne szép most azonnal puszta kézzel kinyírni, kinek hozzon Télapócska sárgarézzel teli zsákot, ki hordja ki lábon hol a tüdőgyuszit, hol a rákot, kinek legyen igénye a könyvre meg a mozira, ki próbáljon belógni egy kulturáltabb slozira, kinek kelljen nap mint nap a Vágóhídig bliccelni, kinek legyen – láthatólag – kedve most is viccelni, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, kinek legyen névre szóló szekrénye a Gelázsban, ki aludjon álmában egy jó kis fűtött garázsban, ki nevezze komenista fertőnek a Dagályt, kinek sértsen már a puszta létezése szabályt, ki akarja hóban-fagyban kivárni a sorát, kinek kelljen tele szájjal dicsérni a borát, ki hurcolja fel-alá az interspáros batyuját, ki átkozza el a saját sose látott anyuját, ki feküdjön hol itt, hol ott, mint a kilőtt állat, ki rándítson haladtában szemlesütve vállat, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki csinálja új kecóját trendire és takarosra, ki próbáljon mindenáron bejutni a fapadosra, ki locsoljon Francois Voyer konyakot a kivire, ki gondoljon tehetetlen haraggal a gyivire, ki tegye le egyik percről másikra a piát, ki próbálja kivenni a lelencből a fiát, ki lomizzon kisbiciklit, dinókat meg törpöket, ki ugassa le az undok, játszótéri kölköket, ki lássa a sajátját a más ölében csicsikálni, ki próbálja magát minden karácsonykor kicsinálni, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, kinek legyen tiszta sor, hogy haladás vagy haza, kinek legyen úgy, hogy többé ne mehessen haza, kit várjon a boldogság kék tengerén egy bárka, kit viszont a vácrátóti köztemető árka, kinek jusson éppen elég hely az isten tenyerén, Budafokon, Budaligeten és Mátraterenyén, Békésbe’ és Hevesbe’, s ki menjen a levesbe.

(A vers eredetileg a Népszabadságban jelent meg.)

Sok érdekes dologról lehetett volna még szót ejteni, sok dolgon lehet Erdős Virág költészetével kapcsolatban elgondolkodni, akár az írástudók felelősségével kapcsolatban, akár a félelemmel kapcsolatban, akár az általa is képviselt nagyon jól érthető, nagyon naprakész, a közönség felé nagyon nyitott költészettel kapcsolatban is, de tegnap este nem így lett. Ezt én egy kicsit sajnálom, mégis, mégis ott voltak a versek, ott volt a mindennapi életünkben lüktető kétségbeesés katatón ritmusa, ott volt mindaz, amit naponta elveszítünk, ott volt a saját mindennapi kényelmes becstelenségünk, a kibekkelésünk, és Erdős Virág, amikor felolvasta a Na most akkor című verset, gondoskodott róla, hogy saját tehetetlenségünk szégyenével az arcunkon mehessünk haza. A legőszintébb köszönet jár érte.