– Bejössz?

– Nem.

– Biztos nem jössz be?

– Biztos. Megvárlak a kocsiban.

– Jó, de ne gyújts rá.

– Nem gyújtok rá.

– Add ide azt az aktát.

– Tessék.

Hideg van. Március pedig, de hideg. Csak fél óra az egész, talán még annyi se, nem kell annyi se, ne tököljünk már itt. Kiszállok az autóból, amíg rágyújtok. Elgémberednek az ujjaim. Öt cigaretta negyven perc alatt. Nem is emlékszem, mikor szoktam vissza.

– Rágyújtottál?

– Rá.

– Mikor szoktál vissza?

– Nem tudom. Ki volt itthon?

– A gyerek anyja.

– Sírt?

– Nem. Csak ült. Nem volt meglepve.

– Be kellett volna mennem.

– Be.

– Az apja?

– Meghalt tavalyelőtt.

– Szar ügy.

– Ez mindig szar ügy. Minek jöttél, ha nem bírod?

– Bírom.

– Ja, na menjünk a francba vissza.

– Nem lesz baja egyedül?

– Az anyjának? Nem. Ha neked nem jönne haza a gyereked két évig, te mit hinnél?

– Én bíznék.

– Bíznál, persze. És miben? A hülye Istenedben?

– Menj a picsába.

– Te menj a picsába. Azért mert te előkerültél, mi? Mert ilyen kis köcsög minihős voltál már nyolc évesen. De bejönni azt nem mersz, amikor meg kell mondani, hogy meghalt a gyerek.

– Nem mondtam, hogy nem merek. Nem akarok.

– Jó, menjünk innen. Faszomnak kellett egyáltalán idejönnöd. De a jelentést te írod meg. Leszarom, hogy nem voltál bent.

– Az nem szabályos, te is tudod.

– Leszarom a szabályokat. Téged is leszarlak. Beszari alak vagy, érted?

Pedig nem vagyok beszari. Sosem hánytam még egy helyszínen sem. Nem úgy, mint ő, mikor megtaláltuk azt a kislányt az akácliget mellett, az árokparton. Már meglazult rajta a hús a nagy melegben, valami állat bele is evett a combjába. Hát én akkor sem hánytam. Nem vagyok beszari alak, csak nem szeretek a szülőkkel elsőnek beszélni. Ennyi.

A jelentésbe nem írtam bele semmi aprólékos részletet. Nem írtam bele az anyja révedten tébolyult tekintetét, a mosogatóban penészedő tányérokat, a mocskot a cementlap és a szekrény találkozásánál. Hát tanulok a hibáimból, látod. Valami kibaszott író vagy te, bazmeg, Peti?? Ne költsd ide ezt a sok szart, mert az ügyész engem küld el az anyámba, világos? Idő, helyszín, te mit mondtál, két mondat érted, a kurva életbe, ő mit mondott, ne írjad már bele, hogy a hűtőnek támaszkodva zokogott, érted, hát nem ez a lényeg. Ez egy jegyzőkönyv, bazmeg. Írd újra. Ezt a szart, én ki nem adom a kezemből. Ki a kurva anyádat ismersz te, hogy ilyen fiatalon idehelyeztek, mi? Na, húzz el innen. Fél óra múlva kérem az egészet. De ne regényt írj, világos?

Azt akkor még nem lehetett megmondani, hogy a tapasztalat miatt vagyok itt. Jó, most már tudják, négy év alatt elég sok dolog ki tud derülni, még akkor is, ha nem jár az ember velük kocsmázni. Talán még több is. Meg amit hozzáköltenek.

Amikor a testülethez kerültem, az akkori nagyfőnök behívatott az irodájába, leült velem szemben az íróasztalra, és mélyen a szemembe nézett. Nyár volt. Izzadt.

 – Ez most valami rossz vicc? Ez, amit az aktájában olvasok, ez valami vicc?

– Nem.

– A kurva életbe. Egy évem van a nyugdíjig, erre ideküldik nekem magát.

– Sajnálom.

– Sajnálja? Mit sajnál? Engem vagy magát?

– Nem tudtam, hogy ide fognak helyezni.

– Nem tudta, mi? Hát ez jó. Na, menjen innen. Irodista lesz, érti? Itt fog az akták közt megrohadni. Az kurva élet, hogy én egy percre ki nem engedem terepre.

– Értem.

– Az engem nem érdekel, hogy mit ért, világos? Menjen innen.

Egy évig tényleg aktákat tologattam, de nem bántam, elolvastam az összes régi esetet. Aztán végül nem lehetett mit csinálni, két nyomozó is nyugdíjba ment, ki kellett küldeniük terepre mégis. Van, hogy nem nagyon lehet megkerülni a sorsot vagy mit.

Az első ügyem egy hatéves fiú volt; szőke, kék szemű gyerek.  Két nap alatt megtaláltuk, ott feküdt az elhagyott iskola kerítésétől ötszáz méterre. Megfojtották. Egy harminc éves férfi volt. Fekete szemű. Másnapra meglett ő is.

Az elmúlt három évben tizenkét gyereket találtam meg. Tíz fiút, két lányt. A fiúk ritkábban kerülnek meg élve. A büszkeség miatt, gondolom. A gyereklányok pillantása talán nem annyira átható, vagy hamarabb megtanulják lesütni a szemüket, nem tudom. Őket nem mindig ölik meg. 

– Kész a jegyzőkönyv.

– Jó.

– Az apja volt.

– Tessék?

– Az apja ölte meg.

– Mi van?

– Az apja megerőszakolta, aztán másnap megölte.

– Menjél már Peti a picsába ezekkel a baromságaiddal.

– Az apja megerőszakolta, aztán megfojtotta. Nézd meg a boncolási jegyzőkönyvet.

– Ja, azt is odaírta, hogy azér’ szerettelek, kisfiam, mi? Jézusom, micsoda beteg állat vagy te?!

– Nem, de párnával fojtották meg. A tanya közelében nincs másik ház harminc kilométeren belül. A házban ölte meg. Aztán elásta az erdőben.

– Ez az elméleted?

– Nem. Ez az igazság. Az anyja, gondolom, elég hamar rájött. Aztán egy hónap múlva leszúrta.

– Mi van?

– Utánanéztem. Az apa a gyerek eltűnése után egy hónappal halt meg. Állítólag belekeveredett valami kocsmai verekedésbe. A tettes soha nem került elő. A kocsmáros szerint valami jöttment volt, aki másnapra eltűnt. Van róla vagy hat ellentmondó személyleírás.

– Ezzel mit akarsz mondani?

– Nem akarok mondani semmit.

– Ezt is beleírtad a jelentésbe? Hogy az anyja összebeszélt a kocsmárossal, meg a többiekkel, és megölték a férfit?

– Nem.

– Akkor nem értem.

– Semmi. Itt a jelentés.

– És akkor most mi lesz? Ennyi? Futni hagyjuk a nőt?

– Nem lesz semmi. Megírtam a jelentést. Csak a tényeket. Hogy ott voltunk. Az anya rossz idegállapotban van, de együttműködő. És hogy holnap bejön azonosítani a maradványokat.  Nem kell regényt írni.