Ezt inkognitóban írom (nem), mert a kötet a hozzám kerülés óta több lett, mint egy kötet, és erről még csak nem is a benne rejlő szöveg tehet, nem csak, nem kizárólag. Azon kívül, hogy olvasom, szeretném, ha nem velem történne, ami történik, ami történt. Ezért azt képzelem, hogy most ez itt nem én vagyok. Mindenki úgy menekül, ahogy tud.

Nem értek a versekhez, mondtam, amikor kölcsön kaptam.

két dolog tölt el rémülettel:

a csillogó üresség a fejekben,
és az elragadó közöny bennem.

(a gyakorlati ész kritikája – 29.o.)

Ágó adta kölcsön, és nevetett. És hogy csak kölcsön, azt nagyon kihangsúlyozta. Írj róla valamit, mondta, mert én nem tudok, pedig szeretnék. Azt is mondta, hogy kurvajó, nem mintha mondani kellett volna, talán csak azért említette, hogy lássam, jót akar nekem.

a klór erősen reagens

(és – 31. o.)

Jópofa, megpróbálom ellógni ezt is az idézetekkel – de ez egy ilyen kötet, erősen reagens, bosszantóan, néha dühítően, elkeserítően beleeszi magát az emberbe. Sósav az agynak. Tudtad, hogy a márvány mosdókagylót kimarja a hányás? A gyomorsav miatt. Ez jut eszembe. Belső értékeink.

Most tehát nem a kötetről írok, bocs, hogy átvertelek a címmel. Van pofája azt mondani, hogy

hívj, és én megyek

(dadogok – 45.o.)

Mondtam utoljára Ágónak. Körülbelül ezt mondhattam neki utoljára. A te lelkiismereted kinek a hangján szólal meg? Néha. Amúgy francba a lelkiismerettel.

jó volna, fütyülöd, ha lehetne bármi,
miért felelős nem vagy, de életem,
olyan nincs, mert honnan lenne.

(sincs – 103. o.)

Én számon tartom a könyveket, amiket kölcsön kapok, és vissza szoktam adni. Főleg, ha rám szólnak, hogy hé, nincs nálad? – akkor mindig bevallom, és visszaadom. A sajátjaimat szagról is megismerem, pedig nem vagyok egy rendszerező típus, de tudom, mi nem az enyém és bizonyos helyzetekben ennyit épp elég tudni. És aztán van ez a rohadt nyugalom. Amikor egy könyvet nem kell visszaadni. Nemhogy nem kell, hanem nem lehet. Akkor kicsit olyan, mintha örökre tartoznál vele.

Ahogy olvasom (újra meg újra), az egész olyan, mint egy nagy tartozás. Értsd akárhogy. Jó tudni, hogy nem csak te tartozol. Valami ilyesmi.

De azért mégiscsak egy rohadék érzés. Semmit se számít, hogy tényleg írok-e róla, mégis számít. Mégsem írok. Nem akarok arra gondolni, hogy előttem olvasta, hogy kölcsön, hogy aztán nem. Nem. Évek teltek el. Több mint kettő, ha jól számolok. Nem akarok arra gondolni, hogy évek telnek el. Arra sem akarok gondolni, hogy miértek meg hiányok meg visszaadhatatlan könyvek. Nem akarok gondolni, na. És akkor de.

Egyáltalán ki az, aki leírja, ki az, aki azt mondja, amit tudsz, mégse tudod, aki mutatja a képet, aki tudja, hogy az a jó benne, ami rossz. Már hogy mindenben.

butább vagyok, mint valaha,
és már csak nem is gyönyörű,
mindössze egy lehetetlen és kiállhatatlan alak,
neurotikus és alkoholista,
arrogáns és apatikus,
semmiben sem rutinos, önjelölt homálybogozó,
egy geci.

(éjfél – 34. o.)

Az.

• Szoba Kiadó – JAK –  prae.hu, 2010
• 128 oldal
• ISBN 978 963 9993 01 3
• kkloor blog