– Maradj itt. Nem akarok egyedül meghalni. – Persze, senki nem akar egyedül meghalni, gondoltam, de nem mondtam, mert egy haldoklónak már ne mondjon ilyeneket az ember, és mert tévedés, hogy mindenki  megenyhül a halál közeledtével.

– Beszéljünk a temetésről, Eszter. Vigyél haza a faluba, ahol születtem. A pénzt az ügyvédem még ma átutalja.

– Van ügyvéded?

– Mindegy. Ne vitatkozz. Vigyél haza, ennyit kérek. Nem kell meghívni senkit.

– Kit hívnék meg?

Csütörtök hajnalban halt meg, de az utolsó öt órában már nem volt magánál. Vele voltam végig, fogtam a  kezét, hallgattam a lélegzet fogyó erejét. A morfiumtól érezni már úgysem érzett semmit. Amíg a szíve viszi, mondta az orvos. Édes Istenem, micsoda közhely. Mindenki addig, amíg a szíve viszi, drága, te is csak addig, én is csak addig, de jó, nem okoskodunk, nem szólunk be, kussolunk. A kórházból kifelé jövet, a csapóajtó előtt azért elbőgtem magam. Az ember mégiscsak megsajnálja magát, amikor találkozik a halállal.

– Jó napot kívánok! Urnás temetést szeretnék megrendelni.

– Jó napot! És melyikbe tetszik?

– Tessék?

– Melyik temetőbe tetszik?

– Nem értem.

– Minálunk két temető van. A katolikus, meg a protestáns. Melyikbe tetszik gondolni?

– Öööö… Jézusom, hát nem tudom. úgy értem elnézést nem akartam itt az úr nevét, ja nem az úr neve, a francba. Nem tudom, A nagyanyám nem volt vallásos. Nem egyházi temetkezés nincs?

– Nem egyházi?

– Igen, tudja, emlékbeszéd, éneklő úttörők, izé cserkészek, mittudomén már, valaki énekel, jó lesz egy kis Kosztolányi, meghatott család, mondjuk az nincs, na nem érti?

– Sajnálom. Nálunk a papok temetnek. Miért nem temetteti akkor el a városban?

– Ez volt az utolsó kívánsága.

– Á, idevalósi volt a néni? Hogy hívták?

– Krausz Árpádné. Özvegy. Született Hódosi Aranka.

– Nem emlékszem. Mindegy. Megkérdezem akkor én a tiszteletes urat, meg a lelkészt, meglátjuk, mit mondanak. Hívjon fel holnap délelőtt, akkor talán többet tudok.

Másnap aztán megint hívtam. Az ember kitartó egy urnával az ágya mellett.

– Sikerült valamire jutnia?

– Hát, tudja, beszéltem mindkettőjükkel. Nem is tudom, mit mondjak. Talán ide kellene utaznia. Egyikük sem akarja eltemetni a kedves nagymamáját.

Hogy a nagyanyám valaha is kedves lett volna, az kizárt dolog, de hogy még eltemetni se akarják, az azért elég furcsa volt. Pláne, hogy már több, mint ötven évvel ezelőtt eljött abból a faluból. De mi a fenét csinálhattam volna? Felültem a szombat reggeli vonatra, aztán a szombat déli buszra, és a hátizsákomban nagyanyám urnájával elzarándokoltam az Isten háta mögé, a világ poros és unalmas falvainak legporosabbikába és legunalmasabbikába.

Amikor leszálltam, esett. Mindig esik ebben a nyomorult faluban, gondoltam, de ebben persze tévedtem, biztosan volt, hogy nem esett. A kocsmában kezdtem. Ha ismeretlen faluba érkezünk, mindig kezdjünk a kocsmában.

– Mit adjak?

– Öt cent barackot.

– Ágyast?

– Házit.

A kocsmáros unottan töltött. Én unottan ittam. Ismeretlen helyen ne legyen az ember érdeklődő.

– A plébániát keresem.

– Gondolom, nem esküvő lesz, – röhögött.

– Nem. Temetés.

– Nem halt meg senki.

– Nem itt.

– A főtéren. Jobbra a katolikus, balra a reformátusok. Melyiket keresi?

– Még nem tudom. Mindkettőt.

– A Péter atyával vigyázzon. Száz éves, de … na, kit tudja. Magával talán szóba áll. Szép kis arcocskája van.

Mosolyogtam. Az ember legyen jóban a kocsmárossal.

A plébánia rossz állapotban volt. Isten tudja, mikor újítottak rajta fel utoljára valamit. Csöngettem. Nagyon sokára nyílt csak ki az ajtó.

– Jó napot. Nagy Eszter vagyok. Beszélhetnénk?

– Micsoda? Ki maga?

– Eszter. Nagy Eszter. De nem ismerjük egymást. A nagyanyám temetése miatt jöttem. Az Aranka. Nem tudom, tetszik-e emlékezni, a Fő utca 28-ban laktak…

Tovább nem jutottam, mert becsapta az orrom előtt az ajtót. Nagyanyám ezek szerint nem volt jóban a Katolikus Egyházzal. Na jó, ez nem lepett meg.

A református lelkész kedvesebb volt. Viszonylag fiatal férfi, negyven körüli, derűs homlokkal, barátságos mosollyal. Behívott, megkínált egy kávéval, és türelmesen elmondta, hogy neki első sorban is a gyülekezet érdekeit kell szem előtt tartania, reméli megértem, ezért nem áll módjában eltemetni  nagyanyámat.

– Megmondaná, hogy miért?

– Ha szeretné, elmondom, de nem biztos, hogy jó lesz hallani.

– Ugyan.

– A nagyanyja a háború alatt állítólag olyasmit tett, amit a közösség nem tudott megbocsátani neki. Nézze, nem tisztem ítélkezni, tudom, hogy azóta borzasztóan sok idő eltelt, de tudja, itt lassabban telik az idő, mint a városban, jobban emlékeznek az emberek arra is, ami nagyon régen történt. A közösség nem kívánja, hogy a nagyanyja itt legyen eltemetve, én pedig nem mehetek szembe ezzel az akarattal. Temettesse el a városban.

– Nem lehet. Megígértem, hogy itt nyugszik majd.

– Akkor talán a katolikusoknál, ők állítólag nagyon megbocsátóak… – Manapság már lehet egy lelkész ironikus? Megáll az eszem.

– Ó, ott pláne nem.

– Értem. Hát nagyon sajnálom.

Visszamentem a kocsmába. Kértem még egy felest, meg egy sört. Aztán még egy felest, meg még egy sört. Öt órára részeg voltam. Kivettem a hátizsákból a nagyanyám, és kiraktam a pultra.

– Ez meg mi? – kérdezte a kocsmáros ijedten.

– A nagyanyám. Nem akarják eltemetni. Gondoltam itt hagyom a kocsmában dísznek. Na? Kiteszi a polcra a tequila mellé. Kit zavarna?

– Na menjen a fenébe, kislány, jó? Tegye szépen vissza a zsákjába, aztán menjen haza.

– Nem lehet. El kell temetni. Megígértem. Nincs itt valami temető, ahol feltűnés nélkül eláshatnám?

– Hát hogyne. Persze. Annyi itt a temető, mint a rosseb. … Mondjuk ott a régi zsidó temető …

– Ó, hát hogyne. Hogy az Isten engem is megverjen, mi? Majd pont oda ásom el.. Adjon még egyet.

– Ne igyon már, azt se tudja, mit beszél.

– Tudom, mit beszélek. Én barom, ideutazom 250 kilométerről, hogy megtudjam, a nagyanyám egy ócska ribanc volt.

– Maradjon csendben. Maga nem tud semmit. – Ezt már nem a kocsmáros mondta, hanem egy apró, nagyon öreg férfi a sarokban. – Késő van. Jöjjön velem.

Az ember részegen olyan dolgokba egyezik bele, amibe józan állapotban biztosan nem. Ez a jó a részegségben. És ez a rossz benne.

Másnap reggel egy ismeretlen szobában ébredtem. Fehér falak, sötét gerendák. Nem vagyok normális. Nem vagyok normális. Édes Istenem, tényleg nem vagyok normális. Hányingerem van. 

Az öreg a konyhában ült, és olvasott.

– Jó reggelt! Rosszul néz ki. Kávét?

– Kérek. Köszönöm. Nagyon sajnálom.

– Ne sajnálja. Húsz éve nem aludt nálam nő.

– Nem kellett volna annyit innom.

– Mindegy. Eszik valamit?

– Nem, köszönöm. Mennem kell.

– Tízkor lesz a temetés.

– Milyen temetés?

– A nagyanyjáé. Eltemetem.

– Eltemeti? Hogyhogy eltemeti?

– Eltemetem. Öltözzön.

Öltöztem. Van, amikor az ember másnaposan is beleegyezik mindenbe.

– És hova temeti, ha szabad kérdeznem?

– Temetőbe.

– Ne vicceljen.

– Nem viccelek. A zsidó temetőbe.

– Nem lehet. El van hamvasztva.

– Honnan tudja, hogy akkor nem lehet?

– Olvastam.

– Olvas? Az jó. Mindegy. Akkor is el kell temetni. Földben kell nyugodnia végre.

– Itt nem lehet?

– Itt? Hol itt?

– A kertben.

– … az én kertemben akarja eltemetni a nagyanyját?

– Jó, ne haragudjon. Azt hiszem, elment az eszem. Adjon még egy kávét.

– Nem bánom.

– Mit?

– Temessük el itt. Végtére is …

– Nem értem.

– Nézze, a nagyanyja nem volt jó ember, Eszter, de ezt eddig is tudta, gondolom. Sok embert bántott meg, és sok embernek okozott szenvedést.

Nagyon messze nézett, olyan távolba, ahova már csak az ő emlékezete látott el.

– Tudja, a háború alatt féltette az életét, de hát ki nem. Jól beszélt németül, és az itt állomásozó német tisztekkel is jóban volt. Sokak szerint túl jóban is, de ez nem az én dolgom. Aztán kezdték elvinni a környékről a zsidókat. A nagyanyja mindenkiről tudta, hogy zsidó-e vagy sem, a németek pedig mindenkit elvittek, akit otthon találtak. És majdnem mindenkit megtaláltak, még azokat is, akik valójában nem voltak zsidók, de szerepeltek egy kézzel írott listán. A faluban úgy gondolták, a nagyanyja írta azt a listát. De akiket elvittek, már nem jött ide vissza többet, úgyhogy megkérdezni nem tudták a dologról.

Lassan állt fel.

– Amikor hazajöttem Amerikából, mind meghaltak már. Az összes rokonom. Ezért maradtam itt, hogy legyen valaki, aki itt van.

Tízkor temettük el a kert végében. Hideg volt, esett. Két követ tettünk a halomra. Az öreg elmondta a Tzidduk Hadint, aztán végül egy kaddisht is. Mert az ember, ha teheti, legyen könyörületes.

– Eszter, ezt kettőnk miatt mondtam, nem érte.

– Értem. Köszönöm.

Nem sírtam.

– Ha bármikor eljönne a sírhoz …

– Nem hiszem.

A busz kettőkor indult. Még esett.