Kicsit leírtuk már Quentin Tarantinót, nem igaz? Én legalábbis, de azért reménykedtem, hogy előáll valami jó, tőle megszokottan ütős filmmel, és a Django elszabadul (Django unchained) hozott is ebből valamit. A 165 perces(!) alkotást a Golden Globe zsűrije is jónak találta egy legjobb férfi mellékszereplő (Christoph Waltz) és legjobb forgatókönyv-díjra, s jelenleg 5 Oscar-jelölése is beváltásra vár.

A történet valóban tetszetősen indul: egy német fogorvos, Dr. King Shultz, cégéres lovaskocsiján utazza be a rabszolgatartó Amerikát, és közben fehéreket lődöz halomba, jó pénzért. Fejvadász ugyanis, szóval fogat ritkán húz. Az egyik munkájához fűződő nyomozás során akad össze Djangóval (Jamie Foxx), a rabszolgával, akit megvesz – illetve pontosabb, ha úgy fogalmazok, hogy megszerez -, s akivel szövetséget köt. Egy ideig együtt dolgoznak, aztán elszánják magukat, hogy megkeresik és felszabadítják Django feleségét és szerelmét, Broomhildát (Kerry Washington), azaz Brünnhildát. A nevét egy német házaspártól kapta, akiknek sokáig szolgálatában állt, tőlük tanult németül is, hogy társalkodóként vegyen részt a család életében.

A filmmel Tarantino állítólag az általa annyira kedvelt spagettiwestern előtt tiszteleg – használ is sok e műfajra jellemző elemet, a zenés tájbanlovaglástól a jellegzetes képkivágásokig – de felfogható akár egy elnyomás elleni kiáltványként is. Egyértelműen a jó és a rossz harcáról szól, ettől kicsit talán szimplább, mint amit a Tarantino név hallatán várna az ember.

Különösen tetszett viszont az üzenet, hogy egy német származású szereplő testesíti meg az antirasszista oldalt, kellemes európai műveltségével, emberségével, ügyességével magasan a többi karakter fölött áll. Habár mellékszereplőnek nevezik, Waltz tulajdonképpen főszerepet játszik.

A színészi játék nagyon (nagyon-nagyon) sokat visz a vállán ebben a filmben. Leonardo DiCaprio például szemmel láthatóan lubickol az undorítóan tenyérbemászó ültetvénytulajdonos szerepében. Ő  Mr. Candie, Candieland örököse. (Monsieur Candie, mert imádja a francia kultúrát, oh, bárcsak lenne róla valami fogalma!) Annyira jót alakít, hogy az embernek kedve lenne leköpni.

Nem mehetek el szó nélkül Don Johnson ugyancsak korlátolt ültetvényes-figurája mellett. Nemcsak ostoba, de gonosz is, és szeretné az embereivel az éj leple alatt kicsinálni ezt a hülye fejvadász-fogorvost a nigger társával együtt. Habár okoz némi nehézséget a fehér lepedőből készült csuklyákon kilátni – igen, itt vicces jelenetre lehet számítani. Meg persze vérre.

Nem kell aggódni, Tarantio bácsi hozza a tőle elvárt vérmennyiséget, de szerencsére nem ömlik ránk állandóan a  vászonról a piros festék. Így aztán a csúcsjelenetben van lehetőségünk (gyomrunk) még jobban elborzadni.

Samuel L. Jackson öreg főkomornyik-szerű rabszolgát alakít, fehér hajjal, pontosabban csaknem kopaszon. Egy igazi büdös szemétláda, aki megveszekedett rajongással csüng a fehér gazdán, még akkor is, amikor pofátlanul beleszól mindenbe. Természetesen nem marad el a megszokott cameó, Quentin az utolsó negyedben feltűnik, mint jó pénzért bármire rávehető rabszolgaszállító, hogy aztán rövid úton kimúljon.

Egy szó, mint száz: kalapemelve üdvözölhetjük Mr. Tarantinót, nem unatkoztam a filmen. Alig-alig ült le, a hosszú játékidő pedig teret enged sok-sok apró poénnak, amiket talán csak többedik nézésre fedezne fel az ember.

Apropó, felfedezés. Volt egy női szereplő, akit sehogy se tudtam beazonosítani, de kétszer is felfedeztem. Először talán a Candylandre érkezéskor látszik, amikor puskát vet a vállára, az arca elé kendő van kötve. Ugyanaz, aki a végső pillanatok előtt egy fotót nézeget. Nem tudom ki ő, de lehet, hogy csak figyelmetlen voltam. Aki tud valamit róla, írja meg itt kommentben, köszönöm!:)

• IMDb
• Port