Engem King mester már régen (tizenéves koromban) meggyőzött arról, hogy az úgynevezett „szórakoztató irodalom” nem egyetlen kategóriát jelent, hanem egy nagyon széles spektrumát az irodalomnak. Regényei közül a jobb darabok nem említhetők egy napon a szórakoztató (netán bestseller-) szerzők legtöbb művével.

Stephen King amellett, hogy nyilvánvalóan borzongat, és népszerűségét elsősorban a horror-thriller műfajának köszönheti, sokkal többre is képes. Történetszövése, külső-belső világai, kérdésfelvetései olyan meggyőzőek, hogy szemrebbenés nélkül szépirodalminak nevezhetők, de mindenképpen a spektrum legfelső sávjában mozognak. Persze ahogy fent említettem, egyáltalán nem minden regénye ilyen, de tény, hogy létezik az »ütős-okos King-regény«, és az Az, úgy hiszem, besorolható ebbe a kategóriába.

Még akkor is, ha engem nem nehéz meggyőzni arról, hogy a bohócok valami földöntúli gonoszság rettenetes megtestesítői, és felmerült bennem, hogy elég olcsó fogás a gonosz-bohóc figurája. Gyerekkorom óta viszolygok tőlük. Aztán beláttam, hogy a bohócoktól alapvetően nem szokás félni. A legtöbb ember felnőttként sem tartja őket borzasztónak. De azért gyerekkorukban talán néhányan megijedtek tőlük. A fehérre maszkolt, eltúlzott külsejű, állandóan vigyorgó lényekben mégiscsak van valami, ami könnyen átfordulhat valami nem túl kellemesbe.

Az Az persze nem valami ócska bohóc-horror (habár a borítón, és a könyvből készült film plakátján is a baljós bohócfiguráé a főszerep), hanem egy egészen komplex félelemregény, amely egyszerre szól a gyerekkorról, a felnőtté válásról, a barátságról, az elmúlásról, hatalmas vágyról és természetesen a gonoszságról.

King legnagyobb titka talán az, hogy ismer minket, ahogyan ismeri magát is. Ahogy a Derry városában zajló szörnyűségekről olvasunk, néha nehéz eldönteni, mi szörnyűbb: azok a rémtettek, amiket egy – vélhetően a város alatti csatornában lakó – alaktalan, nem-emberi szörny követ el merő létfenntartásból, vagy azok a kegyetlenségek, amiket egyik ember tesz a másikkal, legyen az gyerek vagy felnőtt. A gyermekét szeretni képtelen család, a lányát rendszeresen verő apa, a fojtogató aggódásával zsaroló anya olykor meglepően ijesztőbbnek tűnik a szinte megfoghatatlan gonosz képzeténél.

A történet szerencsére nem puszta undorkeltés (persze van az is benne bőven), nem egyszerű ijesztgetés, hanem okosan kidolgozott, élő karakterek története. Nemcsak a hét főszereplő gyerek (majd felnőtt) gondolataiba, lelkébe, hétköznapjaiba kerülünk bele a regénnyel, de minden megjelenő karakterről teljes, precíz képet kapunk. A mellékszereplők is múlttal, sérelmekkel, vágyakkal létező valódi figurák.

Szeretem azt hinni, hogy King a szó szoros értelmében maga előtt látja őket írás közben, ezért tudja olyan pontosan megragadni a lényegüket és olyan érzékletesen papírra vetni. Hozzá kell tenni, hogy rontott az élvezeten, hogy a regényt többen fordították. Akadt is egy pont, valahol az első kötetben, ahol még számomra is észrevehető volt  az eltérés két szövegdarab között.

King ezt a regényt nagyjából négy éven át írta. Az olvasása közben néha mégis azt éreztem, mintha ezúttal kissé többet akart volna beletenni, mint amit a műfaj elbír. Az időtlen gonosz megfoghatatlanságát mégis megfogni próbáló, a végső küzdelmet pókhálóharccá stilizáló fordulat nem volt igazán kedvemre való. Kicsit szószátyár ez a dupla kötet, ennek ellenére is jó olvasni, mert sodrós, ahogy azt King-olvasók nagyon jól tudják.

Azt szoktam mondani, hogy a legjobb regénye a Tortúra és a Holtsáv (azok közül, amiket olvastam), és most is azt javaslom, hogy aki ismerkedik a King-univerzummal, e kettő közül valamelyikkel kezdje. Hogy megszeresse. Mert érdemes.

Stephen King idén szeptemberben lesz 66 éves. Remélem, még sok, legalább Azhoz fogható könyvet tartogat a számunkra a következő 66 évre.

Nézd meg, van-e elérhető példány ebből a könyvből a Rukkolán → Stephen King: Az 1-2.

Könyvadatok:

• Európa Könyvkiadó, 1995
• Fordította: Hamvai Kornél, Kiss Annamária, Koppendorfer Noémi, Szappanos Gábor, Szántó Judit
• 1406 oldal
• ISBN: 963075827X