Lehet, hogy nem csak Algernon, de Bruno Littlemore is megérdemelne egy csokor virágot, ha már volt olyan szíves és megosztotta velünk mindazt, ami az elméjében zajlik. Benjamin Hale Bruno Littlemore fejlődéstörténete című regénye egy csimpánz élettörténetét beszéli el, melyet fent említett csimpánz önmaga mond tollba egy kedves, sárga kardigános ifjú hölgynek, Gwennek.

Bizarr? Groteszk? Tessék csak beleolvasni. Nem lesz kényelmes, azt megígérem.

Mert bizony Bruno Littlemore nem csak beszél, gondolkodik is. Ha már használjuk a szürkeállományt kérem, használjuk azt rendesen! És mi másról gondolkodna, mint önmagáról, az emberré lett csimpánzról, és arról, mi helyes, mi nem, mit szabad, mit nem. Miért, mit gondoltunk, miről gondolkodik egy csimpánz? A banánról?

A regény alapötlete – egy csimpánz megtanul beszélni, és amúgy ember módjára ‘beledumálja magát a világegyetembe’- lehetne etológiai, fejlődéstani regény, de Hale, nekem szimpatikus módon, többre aspirál: antropo-soviniszta tabukat készül ledönteni.

A zsidó-keresztény hitvilág az egyik legmasszívabb antropo-soviniszta ideológia, amely szerint az ember hűbérbirtokként kapta a földet.

Mondja Bruno, a beszélő csimpánz. Bájos, nem? Nos, az igazság bizony fáj. Pláne ha egy csimpánz dörgöli ezt az ember, az EMBER !, orra alá.

Nagyon érdekes Hale főhősével együtt azon gondolkodni, mi teszi az embert emberré. A felegyenesedve járás, az önreflexióra való képesség, és sok minden más mellett természetesen a beszéd. De hogyan tanul meg beszélni valaki, aki nem ember.

Egy idegen nyelvet persze elsajátíthatsz racionális alapokon, úgy-ahogy. De csak azt tanulod meg, amire igazán szükséged van. Az anyanyelvedre szükséged van, hiszen abban élsz; azzal kommunikálsz a szeretteiddel. Bebiflázhatja valaki az akadémiai nagyszótárt, attól még nem fog beszélni. A szintaxis nem egyenlő a nyelvvel. A módszertan nem lélegzik. Ha a nagybetűs Nyelvet (bármi legyen is az) a rá vonatkozó szabályok összességeként határozzuk meg, az olyan, mintha az evést úgy definiálnánk, mint az asztalnál ülve végzett konszumációs tevékenységet, amihez kés és villa szükségeltetik. …
Amikor a csecsemő elgügyögi édesanyjának az első szót – még ha fogalma sincs arról, mit is mondott valójában -, az a nyelv! A gyerek nem szimbólumokban gondolkodik. Amit ő mond, az nem jelkép vagy absztrakció, amely révén mintha leplet dobna egy mindaddig láthatatlan szoborra, kirajzolódik a fogalmak _a priori_ ősstruktúrája. A gyermeki beszéd semmit sem definiál, semmit sem rendszerez. Egyszerű, kristálytiszta aktus; nem a világ néven nevezése, hanem a világ teremtése.

Megbocsátható-e egy csimpánznak, hogy emberként viselkedik, hogy beszél, hogy Shakespeare-t szaval, hogy egy sapiens (!) nősténnyel való szeretkezés előtt a Buber-transzformáción gondolkodik? Nem, nem, dehogy! Mindennek van határa! Ennyire azért nem érett az emberiség, és ezt Hale nagyon jól látja.

Bruno Littlemore kalandja már az első pillanatban bukásra van ítélve. Hiába tanul meg beszélni, hiába jár felegyenesedve, hiába szeret, hiába gyűlöl, hiába gondolkodik, hiába hiú és hiába megértő, hiába emberebb egy embernél, nincs helye közöttünk. Hiába az orrműtét is, Bruno torszülött marad, gnóm, kivetett … Na egy pillanat … Akkor most ember vagy csimpánz? Mindkettő vagy egyik sem? Ki tudja. Talán nem is fontos. Nem ez a fontos.

Benjamin Hale regénye morális problémát feszeget. Miért felelős az ember? A teremtés koronája, akit Istene állítólag önnön képére teremtett. És ha olyannyira fontosnak ítéli önmagát ebben a világban, hogyhogy nem tökéletes? Indokolható-e az a nyílt (vagy titkolt) megvetés, amellyel az ember a világ összes teremtményére tekint? És mégis mi volna az ember mentsége? Mi lehet a mi mentségünk?

Nektek embereknek adatott meg a hit abszurditása; a ti világotok nyüzsög a mumusoktól, kísértetektől és koboldoktól, ti szenvedtek a saját halottkultuszotoktól és jövendőmondóitoktól, a ti fejetekre potyognak vissza az amulettjeitek, bájitalos fioláitok, vudu babáitok, varázstükreitek, és ilyen-olyan babonáitok, miattatok szégyelli magát a világegyetem, amiért égi válaszokat akartok kiolvasni a földi kérdésekre a csillagok járásából, persze hiába; és éppen ti, a stigmák és szimbólumok népe, a jelek és jelölők megszállott gyűjtői vettek rémült pillantásokat a vállatok fölött a sötétbe, és kérdezitek magatoktól, ki vajon a Láthatatlan, aki sosem tágít a sarkatokból; ti kántáltok varázsigéket, ti csókoljátok a gyűrűt és hányjátok magatokra a keresztet, égettek kódolt titkokat a bőrötökbe, lyuggatjátok-fúrjátok-csonkoljátok a saját testeteket, mázoljátok magatokat a szivárvány színeire, égettek boszorkányokat és áldoztok fel elsőszülötteket, üvöltötök bele a viharba és birkóztok angyalokkal pirkadatig!

Bruno Littlemore tükröt tart a homo sapiens elé, és valljuk be, ez a tükör sajnos nem elég homályos. Lám, milyen kegyetlenek az állatok.

Benjamin Hale első regénye pozitív fogadtatásban részesült az Egyesült Államokban. A szerző egy Iowa-i íróiskola felfedezettje, aki pillanatnyilag második regényén dolgozik. Abból a következő regényből azért majd remélhetőleg kihúz legalább száz oldalt, mert ha van ennek a regénynek valami hibája, az mindössze az az indokolatlan bőbeszédűség, ami időnként bizony próbára teszi az olvasó türelmét.

Nézd meg, van-e elérhető példány ebből a könyvből a Rukkolán → Benjamin Hale: Bruno Littlemore fejlődéstörténete

Könyvadatok:

• Magvető Kiadó, Budapest 2012
• Fordította: Gálla Nóra
• 536 oldal
• ISBN: 9789631430486