Nem vagyok egy könnyen elbátortalanodó néző, de végtelen türelmű sem, és ahogy múlnak az évek, egyre hajlamosabb vagyok félidőben kikapcsolni a filmet, ha nem tetszik. Öregszem, nincs időm már minden szart végignézni.

Azt hiszem a tizedik perc és a harmadik póló magasságában remegett meg a kezemben először a távirányítón. De nem utoljára.

Nagyon nehezen tudnám Christopher Morris filmjét kategorizálni. Vígjáték, amolyan Monty Pythonos humorral, vagy egy kicsit Guy Ritchie filmjeire hajazó őrület, ám ez alkalommal a főszereplők muszlimok. Egész pontosan egy Angliában tevékenykedni kezdő muszlim terrorista sejt, illetve inkább sejtecske, akiknek az a legfőbb ambíciójuk, hogy öngyilkos merénylők legyenek. Világi szerveződésű csapat ez, melynek tagjai, nem lehet ezt másképpen mondani, komplett idióták. Négy balfasz, aki amolyan privát dzsihádot hirdet.  Az ugyan nem derül ki, hogy ha nem a hit a kiindulópont, akkor tulajdonképpen mi a fene is. Valamit hadoválnak ugyan összetákolt videójukban a nyugati életforma elleni harcról, de egy valami hamar világossá lesz, ez itt kérem mind hülye. De legalábbis teljességgel zavarodott.

A négy barom, márelnézést,  (valahol azt olvastam a filmről, olyanok ezek a pasik, mintha a Másnaposokból szalajtották volna őket, ééés igen) úgy készít elő egy merényletet, hogy közben a néző azt sem tudja, min röhögjön jobban, hogy a fordítva fogott aknavetővel a saját kiképzőtáborukat találják el vagy azon, hogy a csapatba bevett angol fickó hogyan nyeleti le velük a telefonok SIM kártyáját.

Az egész egy kabaré.

Aztán a film háromnegyedénél kezdünk rájönni, hogy a fenébe is, ezek tényleg robbantani fognak. Hiába csak az utolsó pillanatban döntenek arról, mit, hiába fogalmuk sincs, milyen veszélyes az anyag, amivel ugrabugrálnak, a néző arcáról edzett fekete humora ellenére is kezd lefagyni a mosoly.

Gonosz vígjáték ez, azt hiszem. Az ember röhög, de egyre kellemetlenebbül érzi magát, mert hát tényleg, az emberi ostobaság is csak egy darabig vicces. Pláne, ha a végén ezek a szeretnivaló nyomorultak mind meg is halnak olyasmiért, amiről tulajdonképpen halvány fogalmu(n)k sincs. Se nekik, se nekünk.

A kőkemény hülyeség mellett kőkemény társadalomkritika is a Four Lions. Nem csak a fiatalok ostobák, hanem az egész társadalom, a egész rendőri apparátus, hogy az ártatlan hithű muszlimot vallató tisztről már ne is beszéljünk, mert az már tényleg annyira túl van minden határon, hogy az ember sírni tudna azon, az emberi hülyeség milyen könnyen veszi magát halálosan komolyan.

Nem is tudom, kinek merjem ajánlani a filmet. Talán azoknak, akik bírják a Monty Pythont, és életükben legalább egyszer végig tudták nézni a Másnaposokat vagy a Boratot. Lehet nevetni, illetve nem lehet nem nevetni bizonyos jeleneteken, de a végére megkeseredik a nevetés, mert rá kell jönnünk, a saját nyomorult életünkön nevetünk, a saját nyomorult, ostoba, semmihez sem igazán értő, mindenben a felszínen mozgó 21. századi életünkön. És akkor bizony kénytelenek vagyunk ráébredni, hogy át lettünk mi verve, mert ez nem egy is igazi vígjáték. Inkább dráma. A mi kis életünk abszurd drámája még akkor is, ha mi nem akarjuk felrobbantani az internetetés/vagy a bevásárlóközpontot.

Aki kibírja végig, nem bánja meg.