„Nem vagyok befektetés” – Beszélgetés Takács Mátéval

Ahogy az már a nagy rácsodálkozásokkal lenni szokott, ez is véletlenül történt. Takács Mátét véletlenül ismertem meg, pontosabban a munkáit. Jópofa ismerkedés volt ez, jól pofán vágott. Természetesen nem ő, hanem a képei.

Egyetemes kérdések, groteszk és spiritualitás – elfér mindez egy vásznon? El. Az alábbi beszélgetést izgalommal és örömmel készítettem, és ezekkel az érzésekkel ajánlom szíves figyelmetekbe Takács Máté szavain túl a képeihez vezető utakat.

Kezdjük azzal a számodra talán unalmas kérdéssel, hogy mióta foglalkozol képzőművészettel?

Mikortól számoljuk egy élőlény életének kezdetét? Hogy megfogan az anyaméhben, vagy hogy megszületik? Számomra ugyanígy van ez is: kisgyermek koromtól szívesen rajzoltam, festettem, akár óriás moziplakátok hátoldalára nagyfejű, kis testű embereket, aztán aláírtam, mint a festők, vagy leragasztottam papírral az íróasztalomat, és tanulás helyett arra írtam, firkáltam, amíg be nem telt. Aztán újra cseréltem le. De így, hogy tudatosan eldöntöttem, hogy most képet alkotok, az 1996-ban, 21 éves koromban volt. Éppen egy bútorrestaurátornál dolgoztam, de szívesebben alkottam inkább a rám törő ihlet hatására. Itt született meg egy arc fakockából, amit kifestettem és nagy vehemenciával televertem szögekkel, töviskoszorú gyanánt. Aztán átjött a szomszéd műhelyből egy pályaelhagyó szociológus, és azt mondta: „Ez kurva jó. Neked művésznek kéne eladnod magad.” Gyakorlatilag csak tudatosította bennem azt, hogy mire születtem valójában. Aztán festettem egy olajképet, egy levarrt szemhéjú és bevarrt szájú kalapos embert egy madárral, amit ez a pályaelhagyó szociológus nem sokkal később megvett. Így kezdődött. Ez azóta is igaz, szinte csak úgy vesznek képet tőlem, hogy beleszeretnek, nagyon megtetszik valamiért az illetőnek. Nem befektetésből. Nem vagyok befektetés.

A képeiden groteszk módon jelenik meg a világunk. Honnan ered ez a látásmódod?

De jó kérdés! Nem tudom. Ez olyan, mintha azt kérdeznéd, miért ilyen a hangom. Egyszerűen hozzám tartozik, ez jön belülről. Nem tudok hiperrealista lenni, vagy bármi más, mert nem az én világom.

Mindig világos volt, hogy a festészet az utad?

Nem, egyáltalán. Gyerekkoromban sokáig színész akartam lenni, készültem rá, színjátszó szakkörökre jártam, fellépegettünk. Aztán pillanatnyi rövidzárlat miatt, amit azóta sem tudok feldolgozni, a szüleim vendéglátó ipari iskolába adtak. Legyen egy szakmája a gyereknek. Az, hogy rengeteget olvastam, rajzoltam, festettem, énekeltem egy alternatívnak mondott zenekarban, mintha nem is létezett volna. Még csak érettségit sem adott ez az iskola. Úgyhogy jócskán elkanyarodtam valódi énemtől, és beszippantott a vendéglátás. Szerencse, hogy jól alkalmazkodom. Persze kerestem a helyemet, és most már világos, hogy a képeimmel tudom momentán elmondani, amit gondolok, vagy el akarok mondani.

Ismerem a Facebookon a Koromgyerek című oldaladat és különböző kiállításokon is találkozhatunk képeiddel. Mennyire érzed fontosnak a munkáid bemutatását?

A kiállítások fontosak. Ritka az a festő, aki nem szeretné kiállítani a képeit. Mivel meglehetősen kívülálló vagyok a művésztársadalomban – értem ez alatt, hogy nem végeztem az egyetemen, nem alakultak ott ki a kapcsolataim – így a galeristák nem foglalkoznak velem, nem is nagyon tudnak rólam. Legtöbbször hát kocsmákban állítottam ki. Ez sok szempontból jobb, mint a galéria, például abból, hogy jóval többen látják. Közvetlenebbek a visszajelzések is. Viszont sokszor rosszak a fényviszonyok, régebben beitták a cigarettaszagot a vásznak, vagy egyszerűen csak lenyúlták a képeimet. Ez persze valahol elismerés, de nem lett volna baj, ha fizet érte valamennyit az illető. Másrészt viszont egy galériában kiállítani mégiscsak jobb, hiszen arra találták ki. Persze volt már kiállításom galériában, de nem ez a jellemző. Igaz, ez most változni látszik.

Jelenleg láthatóak kiállított akvarelljeid, de dolgozol olajjal is. Ezek különböző állomások, vagy párhuzamosan alkalmazott technikák?

Az akvarellt gyakorlatilag a kényszer szülte. 2008-ban született a lányom. Az olajfestés meglehetősen időigényes folyamat, emellett a terpentinből nem csinálnak parfümöt. Mivel nincs műtermem, ezért itthon festek. Tehát valamit ki kellett találni, hogy legyen időm a lányommal foglalkozni, és ne legyen büdös itthon. Így jött az akvarell, amit ceruzával, fapáccal vagy tűfilccel kombinálok. Sokaknak jobban bejön, mint az olajjal festett képeim. De ez az olaj-dolog sem igaz teljesen, mert sokat kombinálok, van egy sorozatom, aminek az arany háttereit festékszóró sprayvel vittem fel, vagy egyszerűen csak szabadon hagyom a nyers, esetenként elkopott, használt vásznat, középre meg megfestem a figurát. Kísérletezem. Ezeket az említett képeket is lehet most látni, a Jelenben, a Blahán.

Időnként megidézel nagy festőket is a képeken. Van valaki, aki különösen nagy hatással volt/ van rád?

Kikre gondolsz? Van Goghon kívül nem jut más eszembe, akit megidéztem volna. Ő valóban nagy hatással volt rám, az attitűd, amivel festett. Ja, Gauguin? Az csak egy poén volt. Ráadásul nem is őt kellett volna megidéznem akkor, hanem Rousseau-t, neki több köze volt a dzsungelhez. Mindegy. Vannak festők, akiket bírok, és élnek még. Gyerekként a szentendrei arcok, Laca, Wahorn és Öcsi bácsi (feLugossy László, Wahorn András, ef Zámbó István – a szerk.) képei a Bizottság lemezről nagyon megmozgattak. Tizenkét éves voltam, úgy adta oda egy hippi tanárom a lemezt a suliban, hogy csak akkor hallgassam, ha a szüleim nincsenek otthon. Aztán amikor elkezdtem festeni, az első négy-öt képemet elvittem Földi Péterhez Somoskőújfalura. Ő nagyon megerősített, hogy érdemes ezzel foglalkoznom. Sajátos a kapcsolatunk, pár évente meglátogatom, jó vele beszélgetni. Legutóbb tavaly voltam nála, elvittem a Magányos farkas című akvarellemet ajándékba. Ránézett, és azt mondta: „Örülök, hogy megmaradtál szuverénnek.” Egy ilyen mondat évekre fel tud tölteni.

Végül visszakanyarodva a Koromgyerekhez: a Facebook-oldalon van egy rövid leírás róla, hogy mit is jelent ez, egyszerre szójáték és filozófia. Mélyebben is foglalkozol a buddhizmussal?

Mélyebben foglalkoztam, csaknem 20 évig. Szépen beépült az életembe, de nem nevezném magamat buddhistának. Jártam több közösségbe, elvonulásokra, de igazán nem tudtam sehová sem tartozni. Volt egy pont, ami után nem ment ez a közösséges dolog. Ott is csak emberek vannak, és elkezdtek vitatkozni, hogy melyik ösvény a jobb, mi mit jelent, és ezzel elvették az egésznek a lényegét. Aztán összevesztek. Filozófiai vita volt, megvalósítás semmi. Talán túlságosan magamnak való vagyok. Biztosan ezért sem vagyok tagja semmilyen képzőművészeti csoportnak vagy egyesületnek. A buddhizmus nagyon megfogott, ott tiszta sor minden: azt kapod, amit adsz. Ez működik. Felelős vagy magadért. Emellett igen bonyolult szimbólumrendszere van, ez is tetszett. Viszont már nem meditálok, igazán festés közben tud elragadni a flow.

Takács Máté 1975-ben született, Pásztón. Budapesten él.

Jelenleg látható kiállításai:

Járom az úton (akvarellek) Libella kávézó, Bp. Budafoki út 7.
Válogatás sorozatokból; Jelen bisztró, Bp. Blaha Lujza tér 1.

Kattintós:

Nézd meg, mi van a címlapon! »