Ez egy már-már régimódinak számító, otthoni dévédézős rovat. Olyan filmekről esik itt szó, amik általában nálunk moziban nem mentek (vagy már régen), s amikhez többnyire potom pénzért juthatunk valamelyik dvd-turkálóban.
Aki tudja, ki az az Amélie, annak nem árulok el nagy titkot, hogy azért van a világon az a nőtípus, akinek nincsenek nehéz napjai, akinek nem izzad a hónalja, és akinek sosem zsírosodik a haja. Na jó, nem szemétkedem tovább, inkább azt mondom, Mike Leigh 2008-ban forgatott Happy-Go-Lucky című filmje igen különös élmény, és akkor talán még korrekt is vagyok.
Annak idején a kritikák is kiemelték, hogy bizony elég meglepő, de úgy fest, Angliában is élnek Améliek, csak ott Poppynak hívják őket. Az ember nem is gondolná, de tényleg.
A film főhőse különben egy csúnyácska harmincas angol csaj, akinek orcájáról le nem törlődik a vigyor a film végéig. Erre szokták azt mondani, hogy hihetetlen. A film végeredményben arról szól, hogy Poppy: 1. dolgozik, 2. bulizik a csajokkal, 3. jön és megy, 4. vezetni tanul egy elmebetegtől, 5. bepasizik, 6. rokont látogat, 7. szabadidejét eltölti.
Azt hiszem, Mike Leigh elmehetne pszichológusnak is, mert 118 percben tud egyszerre antidepresszálni és az élet értelméről filozofálni. Ügyes. Én a magam részéről (ismerve a rendező egy-két filmjét) végig visszafojtott lélegzettel vártam a drámát. Hogy majd akkor a következő jelenetben csak kiderül, hogy Poppy élete kudarcba fullad, hogy megöli az oktatója, hogy van egy eltitkolt gyereke, hogy mittudomén, de egyszer csak majd szar lesz neki. De nem. Ez a nő vigyorog, és boldog.
Sok kérdés felvetődött bennem amíg néztem a filmet. Például az, hogy ha nem várunk a boldogságra, hanem Poppytól tanulva magunkra erőltetjük azt, akkor az vajon egy másodosztályú boldogság lesz ettől? Vagy ezt csak ilyen magyar sznobság, hogy kivárjuk, amíg ránk szakad a lottóötös, aztán majd akkor, na jó, egye fene, akkor majd elmosolyodunk? Mert elég szar nekünk, tudjuk ezt, és ez így nekünk jó. Jó az embernek sajnálni magát.
Most hirtelen nem is tudom megmondani, mi ijeszt jobban, hogy itthon érzem magam Magyarországon vagy az, hogy egész megkedveltem Poppyt.
A filmet mindenkinek ajánlom, aki mélydepressziós, aki bipoláris, aki boldog és aki szomorú. Csak az első húsz perc nagyon kemény, amíg meg nem szokjuk Sally Hawkins mosolyát.
Mike Leigh többi filmje is kiváló. Majd alkalomadtán nézzük meg azokat is.
Happy-Go-Lucky – Hajrá boldogság! Rendezte Mike Leigh.
GITTEGYLET 