Fa majdnem mindenhol van. De az biztos, hogy még ott is egyetemes szimbólum, ahol kevés van belőle. Az életé éppúgy, mint a halálé.

Len Roberts szerette a fákat, és szerette a kertjét; nyáron éppúgy, mint ősszel vagy télen. Amikor utoljára együtt vacsoráztunk a betlehemi házban, büszkén mutogatta a kertet. Akkor azt hittük, lesz még alkalmunk újra megszámolni a fákat. Nem lett.

Joshua, aki a vers írásakor három éves volt, ma felnőtt ember. Most talán úgy gondol az apjára, ahogyan Len gondolt annak idején a sajátjára. A novemberi falevelek viszont nem nagyon változnak.

THE RED LEAVES REMIND ME AGAIN 
we’ve set the clocks back, gained 
another hour, a cold one, looks like, 
the thermometer reading 34 degrees 
and dropping. My three-year-old 
jumps into the pile I’ve raked 
under the maple, yells that we 
should go get some yellow ones, he 
knows where they are, in the town 
park, big, perfect yellow ones 
we could mix in with these boring 
reds. Then he’s off into the beginning 
dark, toward the shimmering forsythia 
leaves that have not fallen yet, and 
when he turns I can hardly see 
his face afloat in the dim gray, think 
I will soon need glasses to see distances, too, 
like my father who has been dead 
these eighteen years. And I remember the parking lot of 
the hospital, 
sitting on the yellow curb, watching leaves whirl 
against the fence, old brown oak 
leaves that rattled until I woke 
from tha daze I was in, realized 
my father would be dead soon, and so 
went up to see him in the cold November light. 
(Len Roberts: Black Wings című kötetéből, 1989, Persea Books, New York)

 

A VÖRÖS LEVELEK MEGINT ARRA EMLÉKEZTETNEK 
visszaállítottuk az órát, úgy fest, nyertünk 
hatvan percet, még hatvan hideg percet, 
a hőmérő egy fokot mutat, 
és egyre hidegebb lesz. A három évesem 
beleugrik a kupacba, amit összegereblyéztem 
a juhar alá, és azt kiálltja 
szereznünk kellene még sárgákat is, 
tudja, hol vannak, bent a városban, 
a parkban, nagy, tökéletes, sárga levelek, 
összekeverhetnénk őket ezekkel az unalmas 
vörösekkel. Aztán el is tűnik a kezdődő 
sötétség felé, a csillámló aranyeső 
levelei még nem hullottak le, és 
amikor visszafordul, alig látom 
az arcát, lebeg a tompa szürkületben, azt hiszem, 
hamarosan szemüveg kell majd, hogy távolra is lássak, 
mint apámnak, aki már tizennyolc 
éve halott. Pedig emlékszem a kórház parkolójára, 
ahogy a sárga járdaszegélyen ültem, néztem, hogy fújja neki 
a leveleket a szél a kerítésnek, az öreg, barna, 
tölgyleveleket, amik addig zörögtek, míg magamhoz nem tértem 
a bénító kábulatból, és rá nem jöttem, hogy 
apám hamarosan halott lesz, ezért aztán 
felmentem, hogy megnézzem még egyszer 
a hideg novemberi fényben. *

Len Roberts  amerikai költő 1947-ben született a New York állambeli Cohoes-ban., és 2007-ben halt meg a Bethlehemben, Pennsylvaniában. Tíz verseskötete jelent meg. Magyarországi látogatása során összebarátkozott Csoóri Sándorral, hazatérése után pedig két kötetnyi Csoóri versfordítást publikált. Versei leginkább Walt Whitman és Allen Ginsberg verseire emlékeztetik az olvasót, (utóbbival Roberts baráti kapcsolatot is ápolt), mégis, Len Roberts mikroklímája igen sajátos. Egyszerre van jelen benne New York nagyvárosi, terhes szürkesége, és Pennsylvania természetes szépsége. Halál és élet. Élet és halál. De mi másról is szólnának a versek.

Len Roberts nagyszerű ember, és kiváló tanár volt.

*A vers Alexovics Ingrid fordítása – a szerk.