Októberben láttam őket először üldögélni a téren, a pékséggel szemben, a Szent Ferenc szobor mellett. Hétfő egyébként, hétfő volt, egy októberi, fényes, könnyen megjegyezhető reggel. 

Ott ültek a padon hármasban, keresztbe vetett lábakkal, in nomine Patris pihentették a spáros bevásárlószatyrot a földön, és élvezték a reggeli napsütést. Feltűnőek voltak, de nem a ruhájuk, nem a szakálluk és nem is a cipőjük miatt, hanem az oda, ahhoz a hétfő reggelhez, nem illő ráérés miatt. Egy ilyen ráérés, egy ilyen laza izomtónusú üldögélés a padon, a pékséggel szemben, jogos gyanút kelt minden tisztességes, örömtelen hétfői járókelőben.

Ha hármuk indokolatlan és idegesítő derűje mellé még odaillesztem a reggeli ordítozásomat a gyerekkel, meg a tanácstalanul osztódó sejteket a pajzsmirigyemben, (hideg anyámkínja, nem fog fájni, csak megbököm, ne rángassa már a fejét, jóindulatú ez szerintem, ne aggódjon már annyit – de aggódok már, nem a te pajzsmirigyed baz’meg), akkor pláne érthető, hogy elsőre is, ismeretlenül is, milyen könnyen, és milyen természetes lendülettel gyűlöltem meg mindhármukat.

Tényleg gyűlöltem őket, ahogy ott ültek, ahogy még nevettek is ketten, nem szégyellték magukat, hát min lehet nevetni pont hétfő reggel … csak a harmadikban, csak benne volt annyi tisztesség, annyi szánalom irántam, hogy hajlandó volt egy rosszalló pillantást vetni a pad mellett elsétáló gimnazista lány lyukas divatharisnyájára, és fejcsóválva belevakarni egyet a ragacsos, ősz szakállába.

Nem volt ennek semmi értelme, tudom: gyűlölni, ahogy ott ülnek, ahogy nézik a világot, nézik a lányokat, ahogy engem is néznek, hunyorogva kicsit, lemondóan, sajnálkozva. Azt képzeltem, talán még oda is szólnak egyszer, hogy, – Na nézzed már, érdeklődik. Mit nézel te tulajdonképpen? Mit irigykedel a semmire, he? A napfényre meg az ingyenülésre irigykedsz? Mit akarsz te tőlünk? A padunk kéne neked? Ez is? Ezt is el elvennéd?

Hát így. Szégyelltem magam hétfő reggel. Aztán minden áldott reggel szégyellnem kellett magam, mert minden áldott reggel bámulnom kellett őket. Rutinbámulás, rutinszégyen, meg ráadásnak még a gyűlölet, a néma, mert csak elakadt azokban a jóindulattal osztódó sejtekben a kiáltás.

Pedig át akartam nekik kiabálni a pékség elől a túloldalra minden reggel, hogy miért baj az, hogy én is akarok ülni a padon, hogy én is akarom a napsütést, meg a mocskos spáros szatyrot a lábam mellett, mert hátha abba bele tudna férni az én életem is? Miért baj az, hogy nekem is elég lenne ott ülni Szent Ferenc mellett minden áldott reggel, és akkor én is tudnám ezt így, ezt az életet így, ilyen megadással, ilyen nyugalommal, ilyen barátsággal a mindenség felé? Miért ne irigyelhetném el a mindenséget attól, akinek semmije sincs?

De nem kiabáltam. Az ember uralkodik magán, és nem kiabál ismeretlenekkel.

Novemberre ők megszokták az én irigységem, én meg megszoktam az ő lemondó pillantásukat. Akkor egyébként már nem is ültek a padon, inkább a templomkapu mellett ácsorogtak a héttizenötös mise jótét, lelkiismeret-furdalástól gyötört híveire várva.

December közepén aztán eltűntek. – Ilyenkor nem jönnek, – szánt meg egy idős nő, amikor tanácstalanul álldogáltam a pékség előtt. – Januárban, kedves, majd meglátja. Januárban jönnek megint. Elutaznak mindig decemberben.

Nem tudom, mi ütött belém, de ordítottam. – Csókolom, tetszik hallani, amit mond? Jézusmária, elutaznak? Hogy tetszik már kitalálni ekkora marhaságot? Tessék rendesen szedni a gyógyszerét, jó? Hát nem utaztak el, érti?! Bementek a szállóra, hogy ne fagyjanak meg, világos? Mit gondol, kik ezek? Három csavargó, nem ám a háromkirályok.

Ezek szerint mégiscsak van olyan, hogy az ember nem uralkodik magán, és ismeretlenekkel ordítozik.

Sokáig volt hideg, március lett, mire visszajöttek. Ott ültek a padon megint, de már csak ketten. Menyhért egy decemberi éjszakán tényleg elutazott …

Lassan egy éve, hogy nincs mire irigykednem, és nincs kit gyűlölnöm; az életem belefér egy mocskos spáros szatyorba itt, a lábam mellett. Rengeteg időm van, és ha süt a nap, mindig nevetni van kedvem. Reggelente elnézem a járókelőket. Nézem a gerincük ívében meghajló boldogtalanságot, a pajzsmirigyükben tanácstalanul osztódó sejteket, a torkukba szorult kétségbeesést, és a gyűlölettel teli pillantásukat. Soha nem nézek félre, és soha nem sajnálom meg őket. Maguknak választották ezt az életet.

Menyhértnek hívnak. Itt ülök a padon, a pékséggel szemben.