Nakérem. Hogy a micsurinba hagyta ki eddig a Művházmargitka az ilyen konkrét és őszinte étkezési előadásokat a repertoárból, azt nem tudom. De végre itt, Tömpemizséren is megjelent a kultúra tejszíne-java, hogy mást ne mondjak, a föle, mert a fölében van a vitamin, teccik érteni.

Mert mi kell a magyarnak, akinek a mélyléböjtúrás, mélymagyar mélygyomra már évtizedek óta emészti az emészthetetlent, akinek a zsírsejtjei úgy szaporodnak, amilyen hívek a hazához, úgy, rendületlenül, hogy a költővel szóljak.

Ha az ember egyszer letörli a szája széléről a pacalpörkölt szaftját, és elmegy egy ilyen szép délutánon a Művházba, nem is gondolná, hogy mennyire megváltozhat ez a testtömeg-indexszel agyonnyomorított kis tespeteg élete. Még ha technikailag nem is álltak a helyzet magaslatán, sőt, azt kell mondjam, sőt, mert volt az a kis baleset a vetítővel. Hát nem vetítettek, ne legyünk kicsinyesek, hiszen ott volt nekünk cserébe ez a nagy tapasztalatú morbidobez, aki aztán tudja mi az élet meg a gyomor sava.

Vet az emberben a túróscsusza egy olyan kis bukfencet, na. Összeölelkezik a házi krémessel, úgy hajóznak békésen a bélrendszerben este felé, hogy az ember átadja magát az összes emésztési problémának zokszó nélkül, kérem. Történik ez akkor, amikor a kedves tömpemizséri honfitársaim már tömött sorokban, horribile fürtökben hagyják el a termet, mert hát egy ilyen szocreál pulpitusba csak beszorulni lehet, kérem, és ez inkább tragikus, mint humoros, de tudjuk jól, hogy ha nincs vér, akkor ezeknek semmi nem elég jó.

Mondhatnám, hogy a szervezés, na, megint a szervezés, hogy egy ekkora embernek – és most a szó minden lehetséges értelmében nagyra gondolok – pont egy ilyen beszorulható alkalmatosságot kell biztosítani, hogy nem lehet egy kicsit előre gondolkodni, egyáltalán gondolkodni, meg, hogy ezért tart itt ez az ország, mondhatnám, de nem mondom.
Azt mondom, hogy nem vagyunk mi még erre felkészülve, már így kollektíve, tudatilag, meg intelligenciában, már bocsánat. Én nem akarom sértegetni a tömpemizsérieket, de én még csak öt éve lakom itt, nem őriztünk együtt libát, ha éppen arról lenne szó, hogy kivel mennyire vagyok én elnéző, meg nem elnéző. Én ott a hátsó sorban a bal szélen azon a karfa nélküli széken, amibe belefértem beszorulás veszélye nélkül, én, kérem, megértettem itt a mondanivalót.

Mert ki ne tudná, ó, ki ne ismerné a szerelem hajnalán egy szájból kesudiózást, a nutellás kannibált, meg a zokogva zabálást. Engem ezzel fogott meg a tisztelt előadó, hogy mélyen a vesémbe, sőt a gyomromba, de még a vastagbelembe is lelátott, meg úgy felkavarodtak hirtelen ezek az érzelmek. Engem ezzel fogott meg a Doktor Úr, akit teljes joggal szólítanak néhol így – mondta –, elvégre mi egy diploma ahhoz képest, hogy ő az egész életével igazolja azt a zsírtudományt, aminek az oltárán feláldozza magát, és eljön ilyen eldugott, isten háta mögötti művházakba, hogy felnyissa végre a petyhüdt szemhéjainkat, hogy lássuk, végre szemtől szembe lássuk ezt az emésztő problémát, ami az emésztésünkből fakad. Amit hordunk magunkban babahájas korunktól fogva itt a Kárpátok övezte gulyáságyúban oly sokan.

Én csak annyit mondok, hogy aki nem volt ott, az lemaradt valamiről. Biztos, ami biztos, én megvártam, amíg kiszabadítják, aztán megszorongattam a Doktor Úr kezét a Művház félhomályában, láttam, ez jólesett neki, habár kicsit ellilult az ő nagy megszorultságában, de hát az ilyen ember minden körülmények között hű marad a hivatásához. A ruhatárnál megvettem a legnagyobb kiszerelésű Emese Acapulco Diabetikus Gyógyírót, és most is egy mérőpohárral ürítek belőle minden hájmagyar mélyen tisztelt egészségére.