Próbáltam összeszedni, eddig milyen filmeket láttam, amit Eastwood rendezett, és be kell vallanom, termékenységéhez képest nem túl sokat.  Az a helyzet, az idős színész-rendező valahogyan nem tartozik a kedvenceim közé, talán mert még mindig az a kép él bennem, ahogy a western filmekben állt a porban, és kifejezéstelen arcáról kellett volna leolvasnom az univerzum titkait. Nem ment.

A Gran Torino nem western film. Nem is tudom, tulajdonképpen milyen film. Olyan, amire azt írják, szín. mb. amerikai filmdráma, és ez mind igaz rá, mert éppen szinkronizálva néztem meg. Viszont nagy film, ha a témában méltó társat lehet találni az Ütközéseknek, akkor ez egy méltó filmtárs.

A film egy öreg emberről szól, aki elégedetlen az életével. Tapasztalataim szerint az idős emberekrők szóló filmek elég sok igazságot és még több megfogadni érdemes tanulságot tudnak filmvászonra vinni. A Gran Torino tanácsa, legalábbis szerintem, az, hogy ne nézd a világot egy pontból. Ha mindig ugyanannak a verandának, ugyanazon hintaszékéből nézünk körül, az a téves, bár borzalmasan kényelmes, gondolatunk alakul ki, hogy istenként tekinthetünk magunk köré, és istenként, a világból kilépve, valamiféle mindent magunk alá gyűrő tudással bírunk. A Clint Eastwood által megformált Walt Kowalski egy ilyen isten. Tud mindent, a világgal és a benne élőkkel nem kell érintkeznie, elég, ha ül a verandán, issza a sört és cigizik. Na igen és eközben gyűlöli mindazt, ami körülveszi, ami az ő esetében a környékre beköltöző ázsiai bevándorlókat jelenti.

Nem mondok azzal újat, ha azt írom, az ember sokszor gyűlöli, ami más, mint ő. A gyűlölet pedig, megint nem újdonság, a meg nem értésben gyökerezik. Így van ezzel Kowalski is, aki olyan kultúra mellett éli egyre fogyó mindennapjait, amiről az égvilágon semmit sem tud. És nem is nagyon szeretne tudni.

A Gran Torinoban nincsenek nagy meglepetések, a cselekmény megszokott fordulatok mellett halad, szinte már az utat is ismerjük, mégis nagyszerű film. Nagyszerű film, mert őszintén mutatja meg, milyen nehéz változtatni a gondolkodáson, milyen küzdelmes megérteni másokat, milyen szívfájdító felismerésekre jutunk, ha egyszer felemeljük a seggünket, és lesétálunk arról a hülye verandáról.

Kowalski otthagyva mondvacsinált istenségét újra ember lesz, és megtapasztalja, amit már kezdett elfelejteni; szeretni tanul, elfogadni a többi embert, és ebbe az újdonsült (vagy inkább visszaszerzett) képességébe aztán elég hamar bele is hal. (Azt nem mondtam, hogy jókedvünk lesz a filmtől, ugye? Akkor jó. ) De, és ez nagyon fontos üzenet, méltósággal tud belehalni.

Mert örök tanulság, emberhez méltatlan dolog magunkat mások fölé helyezni. 

Érdemes megnézni. 116 perc alatt elég sokat lehet rá vasalni.