A prózavers olyan vers, ami nem rímel, de már majdnem kiér a lap széléig. Ez volna az a tulajdonsága, ami alapvetően meghozza a kedvet az olvasáshoz. Ha néha mégis ódzkodik tőle az olvasó, annak a számos, igencsak felejthető költői próbálkozás lehet az oka.

Ebben a műfajban leggyakrabban a tördeléssel verssé kalapált próza okoz csalódást. Ha most – valami valószínűtlen oknál fogva – nekem kéne meghatároznom, mit jelenthet ma a prózavers, akkor bátran felmutatnám Turczi István 2011-ben megjelent, A változás memóriája című kötetét. Hogy például ezt. Ezt biztosan.

Letisztultságban ragyogó pompa. Soronként idézhető élettapasztalat. Tizennégy-tizenöt sorkizárt sorba foglalt origó. Szüntelen kutatások szigorúan szűrt párlata. Libabőrös zen-csend. És persze játék.

Már az első szakasz címe is mutatja (Hazárdnak rendületlenül), hogy bármilyen súlyos, vagy komor gondolattal találod majd szembe magad a következő oldalakon, azért játéknak mindig van hely. Kell hogy legyen. A kis nyelvi fricskákban kacsint veled össze, s talán éppen ezzel kerülsz oda, a költő közvetlen közelébe, ahol olyan halk kis félmondatokra is felfigyelsz majd, hogy: „körültekintesz, szigorúan lefelé, mert habitusodnak az a megfelelő irány”

Ebben a szakaszban teremti meg azt a pontot, ahonnan el lehet indulni az Alkímia felé, vagy vissza- és feltekinteni, a Remake című részben. Megidézni Borgest, Vas Istvánt, Kassákot vagy Gaál József festőművészt. Szívmelengető érzés festőről olvasni egy olyan verseskötetben, amelyet festmények illusztrálnak. A tiszta hangulatot meg nem törő Fazakas Csaba-képek. A külső borító is az ő munkája, de ha „meghámozod” a kötetet, egy teljesen fehér, kis könyvet tartasz a kezedben. Jó üzenet, nem?

Turczi szelíden, de következetesen, egyszerűségtől szikrázó mondatokkal szedi le az olvasót a dölyfös ember-trónról. Ezek a rövid szövegek lehetnének írójuk egy-egy napjának lenyomatai, de kétségtelen, hogy sokkal többek annál. Az utolsó rész például, a Tésai napok, kifejezetten naplószerűségre játszik, mégsem lesz érdektelen vagy túl személyes. Habár nem lakunk az Ipolyságban, egy fehér falú kis házban, de nagyon jól megértjük, miért fölösleges bezárni az ajtaját. Az is egyértelmű lesz, hogy „Bárhol megteremthető a mindenség közepe”, ahogy a szintén játékos című, Az anyamegmaradás törvénye versből kiderül.

Minden oldal, minden vers egy-egy középpont. Hatalmas emberi munka, a szüntelen keresés állomásai, az én-nézőpontok gyűjteménye. Amikor Betépve tudom a bibliát, megfigyelem, hogy Bódhiszattva figyel, azaz Én, aki annyi ember vagyok, egyetlen név szorításában hullok ki magamból.

A külső és belső terek felcserélhetősége, zen-buddhista nyugalommal szemlélt saját magunk olykor végtelenül egyszerű mondatba foglalása. Bármelyik vers lehet középpont, ami éppen a számunkra legfontosabb gondolatokat hordozza, s ugyanígy lehet kiindulópont ahhoz, hogy felfedezzük a többit.

Egyszerre hív azonnali végigolvasásra, mint egy letehetetlen regény, és lassú ízlelgetésre, mint egy hosszan érlelt bor. Én így is tettem, ebben a sorrendben: azonnal végigolvastam, s még sokáig fogom ízlelgetni. Amit a próza szabadsága ad, azt Turczi saját maga rendezi szabályokba a közel azonos versformákban.

Ezekben a szövegekben rend van. Egy sok ismeretlenes egyenlet tiszta rendje.
A címben szereplő változás pedig valószínűleg nem (csak) a leírt szövegben, hanem az olvasóban érhető majd tetten.

Nézd meg, van-e elérhető példány ebből a könyvből a Rukkolán → Turczi István: A változás memóriája

Könyvadatok:

• Új Palatinus Könyvesház, 2011
• Szerk.: Reményi József Tamás
• 80 oldal
• ISBN: 9789632741031