Emlék-képes-könyv – Zsámboki Mária: Tűnő árnyékom közepében

Ébren vagyunk vagy álmodunk? Emlékezünk. Fotóalbumot lapozunk. Minden emlék megmozdul. Nagyon is ébren vagyunk. A nagymama kertjében. Anya napozik, apa örökre lelép. Vörheny égeti a bőrünket, kicsik vagyunk a hatalmas, nehéz paplan alatt. Körbefon a súlyos magány, és a nehéz levegőben valami örökös szomorúság csírái kelnek életre. Zsámboki Mária vékony kötetében feloldódok, már-már magam is eltűnök. Tűnő árnyékom közepében.

A cím egy idézet, Louis Aragontól. (Elémbe állt az Újhidon – fordította: Somlyó György.) Az egész kötet, benne az összefüggő novellák tulajdonképpen szintén idézetek. Egy élet idézetei. Az emlékezés emlékei, ahogy már az első fejezetben a saját kusza mementó-gyárunkra ismerünk: Igen, megvan a kép, tudom, hol készült, itt a kert, itt van az akácfa, a szaletli, de nem lehetett a kerítés azon az oldalon, mert máshogy emlékszem. Emlékszem valamire, ami kérdéseket vet fel. Hogy is volt ez pontosan? Pontosan sosem tudjuk meg.

Zsámboki Mária könyve nekem első olvasatban ezt mondja: Felejtsd el, amit a precizitásról gondoltál. Persze, nem arról van szó, hogy a múltat bárki kénye-kedve szerint formálja, alakítsa olyanná, amilyenné szeretné. Itt egy sokkal szigorúbb pontosság van jelen. Azoknak a képeknek, érzéseknek kifinomult rögzítése, amelyek a folyton változó én-szűrővel készülő emlékek előhívó laboratóriumában kristályosodnak ki. Kezdetben gyerek-perspektívából készült fotókat hívunk elő, amikor minden nagyobb, minden varázslatosabb és talán ijesztőbb is, mint amilyen pontosan lehetett.

A nagymama kertjében az akácfán van egy láthatatlan titokbarát, akinek csaknem mindent el lehet mondani. Ő bizonyára tudja azt a kurtán-furcsán véget érő anekdotát is a születésről. Novemberi születés, anya vajúdik, egy orosz, pontosabban szovjet katona viszi be a szétlőtt ablakú klinikára. Fegyverrel fenyegetőzik, hogy lássák el az asszonyt. Mindenki azt hiszi, hogy az a katona az apa.

A kislány, aki mindezt most felidézi, valahányszor hallja a történetet, mindig megkérdezi, hogy az anyja végül elmondta-e, hogy az a katona csak véletlenül volt ott, és hogy ki is az igazi apja. De anya – ez a szépséges, hideg, álomkabátban járó nő – erre mindig csak annyit válaszol: „Nem kérdezték.”

Megvannak a gyerekek kincsei, a ki tudja honnan odakerült usánka például, amit mindig szegény Jocó fejébe kell nyomni, amikor forradalmat játszanak. A kislány így nő, nődögél, egy férfiak nélküli nagymama-házban, ahol pont akkor romlik el a rádió, amikor kiderülhetne, hogy a ruszkik nem mentek haza. De persze megtudják, amikor a vasárnapi ebéd mellé két szovjet tiszt érkezik átkutatni a házat. Aznap a játék arról fog szólni, hogy a Jocó mellé még számos szovjet katona kell, akik nem hogy nem mennek haza, de győznek, és ennek talán csak a kis Jocó örül, de valószínűbb, hogy még ő sem.

A kamaszkor egy csodálatos, tűpettyes kabát történetén át köszön be egy téli reggelen. A kislány perspektívájából a nőébe érkezünk. Anyáról ekkor derül ki, hogy nagyon is precíz. Tökéletes pontossággal találja el azt az egyetlen mozdulatot, azt a pillanatot, amivel apró szilánkokra töri a formálódó énképet.

Ez az anya bőségesen megérdemli, hogy az orránál fogva vezessék. Legalábbis egy darabig. Tiltások és kényszerek anyja ő, de a lánya már konokul szembe megy vele. Nem hagyja magát eltiltani az apjától, például. Az ő ötvenhatos apjától, aki harmadolással szabadult, akivel slágergyanús titkos találkozásra készül a Nemzetinél, ott, igen, ahol a hatos megáll.

A fotóalbum aztán egy valódi képpel is gazdagodik, csoportképpel, amin a leendő nagymama Nápolyba utazik. Nagyanyák bölcsességével és régi, mély titkokkal kibélelve áll előttünk a nyitott album. Hosszan, élvezettel bogarászunk egy barna fényképet, amin ismeretlen, rég halott emberek állnak. Utazók. Ezzel a lendülettel be is repülünk az anyaságba, az Anyanaplóba, ahol a gyerekek kérik már számon a jó kis hazai ízeket a kislányon, nőn, anyán, akivel végiglapoztuk a családfát.

Ő maga is éppen úgy vágyik a gyerekkor ízeire, mint a tulajdon lánya, s azt írja:

“De aztán mondott valamit a gyerekkor ízeiről, és ezt el kellett fogadnom, bár meglehetősen érzelgősnek találtam. Akkor. Ma már ezt is másképp látom, de erről legközelebb.”

A baj csak az, hogy nem lesz legközelebb. Drága Zsámboki Mária, Kármagáért!

Könyvadatok:


Tarts velünk a Facebookon! »

Advertisements

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s