Ez egy már-már régimódinak számító, otthoni dévédézős rovat. Olyan filmekről esik itt szó, amik általában nálunk moziban nem mentek (vagy már régen), s amikhez többnyire potom pénzért juthatunk valamelyik dvd-turkálóban.

Az Apu vad napjait a cenzorok „amerikai vígjáték” címkével látták el, és ez, meg az eredeti (The Savages) cím teljes átírása együtt már eléggé félrevezető lehet. Ez a film nem egy újabb pite, mondhatnám: nem piskóta, és szó sincs vígjátékról. Vad napokról ugyan beszélhetünk, de nem úgy.

Apu vadul, csak éppen a teljes időskori leépülés kezdetén, amikor olyasmikre ragadtatja magát az ember, mint hogy a saját székletét a falra kenve adjon hangsúlyt a véleményének. Csodálatosan álmos arizonai otthonában az ápolója kezdi megelégelni az öreg Savage (Philip Bosco) dolgait, ráadásul meghal a barátnője is, akire eleddig nap mint nap számíthatott, így nem maradhat a házban sem.

Nincs más hátra, értesíteni kell az ország másik felén élő gyermekeit, Wendyt (Laura Linney) és Lennyt (Philip Seymour Hoffman), hogy itt az ideje, hogy kezdjenek valamit a kedves papával. Mondjuk, először is vigyék innen a francba. Nem így mondják ugyan a volt kedvese hozzátartozói, de nagyjából ez a helyzet.

Ha valaha jártál időseket gondozó intézetben (én éppenséggel többen is), akkor ismered azt a kifejezést, amit a (főleg fiatal) hozzátartozók arcán lehet látni. Pontosabban, azokat a folyamatokat. Először mindenkinél a teljes tanácstalanság foglalja el az arcfelületet, aztán kétségbeeséssel vegyes bizakodás, és legvégül a lelkifurdalás, önvád.

A két gyerek, akik persze rég nem gyerekek, ugyanezeken a fázisokon megy keresztül. Lenny egy Beckett-kutató irodalomtörténész/tanár, Wendy drámaírói babérokra tör, de egyikük élete sem mondható éppen sikeresnek. Vagyis, ahogy az lenni szokott, minden egyszerre romlik el: Wendy komoly anyagi problémákkal találja szembe magát, Lenny világtól elzárt életének egyetlen normális szereplője, egy külföldi lány éppen hazaköltözésre készül, és akkor még itt van apu is.

Mit tehetnének? Időseket gondozó intézetet keresnek, majd találnak is, de a történet nem erről szól, hanem vívódásaikról, és elszigeteltségükről. Itt elsősorban nem az idős, elhülyülő ember drámáját látjuk, sokkal inkább a mai harmincas-negyvenes korosztály végtelen magányát.

Az Apu vad napjai 113 percét gyakran színesíti a független filmekre jellemző hangulat, de Tamara Jenkins munkája azért mégiscsak egy amerikai mozi. A végén sok minden jóra fordul, talán túl sok minden. De azt is láthatjuk, hogy bárhol is éljünk, ugyanolyan nagy feladat lehet egy öreg, beteg ember életét a nyakunkba venni, megpróbálni megoldani, pláne, ha családtagról van szó. Akkor is – vagy még inkább – ha korábban ő maga lépett le idő előtt a családi fészekből.

Felelősség, lelkiismeret, családi kötelékek, satöbbi. Az egészet – a színészi játék mellet – a remek fényképezés (W. Mott Hupfel III) különbözteti meg sok hasonló témájú filmtől.

Apu vad napjai – The Savages, 2007

IMDb