Született városlakók kedvéért azzal kell kezdenem, hogy tényleg vannak olyan utcák, mint amilyen Tar Sándoré, ebben a könyvben. Külváros végén, falu szélén, ahol soha nem készül el a betonburkolat, ahogy a legtöbb házat sem fogják soha bevakolni. Nincs miből. Ez a nincsek utcája.
Nincs itt pénz, csillogás, nincs pallérozott elme, cizellált eszmefuttatás, nincs „Tiszta udvar, rendes ház”-táblácska egyetlen udvaron sem, nincs hipermarket, plazmatévé (semmilyen tévé), autó is csak akkor fordul itt meg, ha jön a tiszteletes a Trabantjával, vagy a halottszállító kocsi. De az nyáron nem ér rá, mert a jó kihasználtság miatt olyankor Aradványban dinnyézik, vagy káposztát szállít valahol. Úgyhogy, aki nyáron hal meg – mint a Vida fiú, aki a tüdőbajával már évek óta csak az ágyat nyomta és az utcabeliek még kezet fogni se mertek az apjával –, az számítson arra, hogy a sráfos kocsival viszik ki a temetőbe.
De A mi utcánkban a temetés időpontját kitűzni sem olyan egyszerű ám, mint ahogy Végső Márton tiszteletes gondolta. Mert délután kettőkor még korán van, de négykor már mindenki részeg. Temetni csak háromkor érdemes.
Mert A mi utcánkban sok minden nincs ugyan, de kocsma több is van. Ott van a Misi presszó, aminek volna rendes neve is, de mindenki csak Misinek hívja a tulajdonos után. Kedves felesége a pult mögül csak így szokta munkára biztatni az urát, ha az sokat időzött a vendégek közt, és csak a fogyasztást növelte:
„Misi! Misikém, drága! Az isten bassza rád a temetőajtót, hozzál már öt láda sört. Hát mi vagy te itt, díszvendég?”
Aztán van házi borkimérés Sarkadiné Piroska néninél, Pintérnél, és a boltban is lehet szeszt kapni, csak az a baj, hogy ott nincs hitel. Márpedig aki itt lakik, annak sűrűn van szüksége egy kis jóindulatú előlegre. A bezárt gyárak, feloszlott termelőszövetkezetek kisemmizettjei ők, akik elvesztek a változások útvesztőjében. Rokkantnyugdíjra, munkanélküli segélyre várnak minden hónap elején, és arra sincs pénzük, hogy disznótápot vegyenek.
Tar Sándor szociografikus pontossággal ábrázolja a társadalom peremén vegetáló emberek mindennapjait. Odalépünk hozzájuk, belátunk a vakolatlan házaikba, szegényes szobáikba, ahol az egyetlen tisztességesnek mondható ruha egy szögön lóg, hogy legyen majd miben a koporsóba feküdni. Belelátunk a gondolataikba is, kétségeikbe, kétségbeeséseikbe, tragédiáikba, de főleg a reménytelenségükbe. Még a szagukat is érezzük.
A nyelvezet pontosan olyan, amilyet a téma kíván. A legegyszerűbb, legpontosabb elbeszélő hang adja meg a Tar-szövegek hitelességét. Az író egy interjúban magát olyan munkásnak nevezte, aki ír is. Valóban a műveiben szereplő figurák közt élt, és közelről ismerte az egyszerű, kétkezi munkások mindennapjait, s azokét is, akik időközben elveszették a talajt a lábuk alól. A mi utcánk szikár tényszövetek novellafüzére. Fényképek sora. Igazi életek elbeszélése az élet aljáról. Tar mindent tud ahhoz, hogy ezt a közeget bemutassa, sőt érthetővé tegye. Ahogy Bodor Ádám írja róla: „Ő még tudja, mitől lesz hirtelen csend a kocsmában.”
Sajnos ezt a mondatot már múlt időbe kell tennünk, de A mi utcánk szereplőit nem tehetjük. Ezeket az arcokat, hangokat, karaktereket megtalálhatjuk az ország legkülönfélébb területein, ha egy kicsit körülnézünk, bekanyarodunk egy falu szélső, betonozatlan utcájába. Főleg, ha betérünk a kocsmába is.
Könyvadatok:
GITTEGYLET 
Jössz te még a mi utcánkba (rap)
Ez az igazi Való Világ, hesszelheted,
míg orcád nyúlik és gúvad a szemed,
nézheted keresztül, hosszában-széltében,
mint Hesz Jancsi anyósa a nap minden percében ,
hogy pörög az élet,
míg elragad téged
Az egyszerű képlet:
itt a lét a tét! 😉
KedvelésKedvelés