Ljudmila Ulickaja új novelláskötete a napokban jelent meg a Magvető Kiadónál, ennek apropóján álljon itt egy ajánló a 2011 egyik sikerkönyvének számító  Imágó című regényéről.

„Örülj, hogy ilyen jó világ van már!” – hallottam gyakran a felmenőimtől gyermekkoromban, és természetesen akkor fogalmam sem volt, miért kéne örülnöm. Ez a mondat merült fel bennem többször is, miközben Ulickaja könyvét olvastam. Örültem, hogy nem abban a világban élek, ahol mindent áthat a fenyegető politikai hatalom, ahol csak szamizdatként terjedhet a kortárs irodalom, ahol bármikor lehallgathatnak a társbérletben, ahová nem is önszántamból költöztem. És minden különösebb indok nélkül akár évekre börtönbe csukhatnak. Nagy regény az Imágó, a szó összes értelmében. Korlenyomat a „félmúlt” történelméről, személyes hangvételű elbeszélés, szerteágazó, eseménydús történetfolyam.

Az Imágót bizonyára egészen másként olvassa egy volt szocialista ország lakója és másként egy földrajzilag és ideológiailag távoli ország polgára. Mást mond annak, aki élete jelentős részét a „vörös” időszakban élte (akár a Szovjetunió, akár a „legvidámabb barakk” lakójaként), és mást annak, aki az enyhülés idején született, és csak halványan emlékszik a rendszerváltozás (váltás?) előtti időkre. A ma fiatal felnőttek pedig már történelmi regénynek is nevezhetik. A legérdekesebb kérdés persze az lenne, hogy vajon miként vélekedik a könyvről az az oroszországi generáció, amelyik Sztálin halálakor (1953) kisiskolás volt, vagyis nagyjából annyi idős, mint a történet főszereplői: három lány és három fiú. Az ő életük körül forognak a regény eseményei, s a szálak kisebb-nagyobb mértékben összefonódnak.

Az említett történelmi dátumon csöppenünk a regénybe. A rövid prológus egy-egy pillanatképet vázol fel. Három reggeli jelenetben ismerjük meg a három lányt, Tamarát, Galját és Olgát. Egyikük már reggelizik, a másik ébren, de még álmosan az iskolaköpenyét keresi, a harmadikat éppen akkor ébresztik fel, de mindhárman ezen a reggelen értesülnek arról, hogy a nagy vezér, Sztálin meghalt. Ezekben a moszkvai, hétköznapi családokban a halálhír a legkülönfélébb reakciókat váltja ki. Van családtag, aki hisztériás rohamot kap, a másik háborúra gondol, és van, aki szerint édességgel kellene megünnepelni, hogy kinyiffant a Szameh.

A lányokat mindez többé-kevésbé hidegen hagyja, mi pedig elhagyjuk őket, hogy megismerkedjünk három iskolás fiúval: Szanyával, a zongorázni tanuló, érzékeny, szinte lányos külsejű kisfiúval; Mihával a költőpalántával, aki nem elég, hogy vörös hajú és szemüveges, még zsidó is; és Iljával, a nagyon szegény családból származó, nyurga bohóccal, akit a fényképezésen kívül alig érdekel valami. Egymástól is és a társaiktól is különböznek. Az általános gúny céltáblái a diákok között, és éppen ez a másság, a tulajdon szerencsétlenségük teszi őket barátokká.

„(…) történt itt most valami fontos dolog, mely csak ifjúkorukban eshet meg az emberek között. A horog egyenesen az emberek szívébe akad, és a zsineg, amely gyermekkori barátságként fonja össze őket, életre szólónak bizonyul.”

A három fiú iskolai hétköznapjai révén kerül a látóterünkbe Viktor Juljevics, a karizmatikus irodalomtanár. Innentől az egész regényt folyamatosan át- meg átszövik az irodalmi utalások és konkrét idézetek – főleg a fenségesen gazdag orosz irodalomból. (Többek között Lator László, Térey János, Szabó Lőrinc műfordításaival találkozunk.) A tanár lassacskán kultikussá váló figura. A tanítási időn kívül Moszkva irodalmi emlékhelyein sétál a tanítványaival, és közben megtanítja a gyerekeket valamire, ami talán az irodalomnál, a művészet szereteténél is fontosabb, arra, hogy gondolkodjanak szabadon. Akkor még egyikük sem gondolja, hogy ezekből az irodalmi sétákból (amiket Ilja a fotós, precízen dokumentál) még komoly bajok lehetnek.

Ez a Viktor Juljevics, aki megjárt komor falusi iskolákat is, ahol munkába kényszerült „kis felnőtteket” próbált tanítani, az Imágó egyik mélyebb rétegének kérdését veti fel. Saját kutatásainak kiindulópontjaként fogalmazza meg az őt foglalkoztató kérdéseket: Mi is a gyerekkor, és hol van a határa? Hogyan lesz egy gyerek-lárvából „báb”, majd kifejlett „imágó”, és egyáltalán a korabeli Oroszországban (illetve a Szovjetunióban) van-e lehetőség a teljes kifejlődésre, nem állnak-e meg legtöbben a báb szakaszánál? Ezek a kérdések persze nem csak az adott országban, adott politikai viszonyok között érvényesek és érdekesek. Fontos dolgot, az eljövendő generáció boldogulását, tágabb értelemben az emberiség jövőjét érintő problémák, amelyek minden korban vizsgálódásra érdemesek.

De a történet itt még csak kezdődik. Számos további fontos figurát (tanárt, művészt, orvost, kutatót) és kalandot ismerünk meg – már ha kalandnak lehet nevezni például a Sztálin halála után a felbolydult Moszkvában a menekülést a gyilkos tömeg elől, a szamizdat irodalom másolását és terjesztését, a bujkálást a lehallgatás és a letartóztatás elől. Láthatjuk, ahogy Ilja és Olga élete egyszer csak véglegesen összefonódik, s a hajdani hármasok tagjai miként próbálnak boldogulni egy mai szemmel (túl)élhetetlen rendszerben, egy zárt országban, ahol „a rendőrség egy indázó növény”. Végigkövetjük, hogyan kell lemondania a kis Szanyának a zongoraművészi karrierről, hogyan szállnak el az aspirantúra reményei Mihától egy rossz káderjelentés miatt, s hogyan kényszerül végül Ilja emigrációba. S főképpen: mihez kezdenek ezek után.

A nagy regények jó hagyományait követve, Ulickajánál a főszereplők is személyes ismerőseinkké válnak, és rajtuk keresztül egy nagy történelmi időszak hétköznapjait, kis és nagy pillanatait, visszásságait – és egy egész generáció életét ismerjük meg. A hangulatot tisztán átadó fordítás Goretity Józsefet dicséri.

Nézd meg, van-e elérhető példány ebből a könyvből a Rukkolán → Ljudmila Ulickaja: Imágó

Könyvadatok:

• Magvető Kiadó, 2011
• 628 oldal
• ISBN: 978 963 142 8902