Jókora késlekedéssel jutott el Magyarországra Eduard Limonov regénye. A megosztó személyiségű író önéletrajzi indíttatású műve a nyolcvanas években volt világsiker.
Fordítója (M. Nagy Miklós) már a kilencvenes évek elején elkészítette a magyar fordítást, de kiadására nem került sor. A kézirat sorsa szinte szimbolikus: gépelt változatai hányódtak tönkrement kiadónál, barátnál (akár Edicska Amerikában).
2011-ben végre kézebe vehettük Limonov regényét, és ha túllépünk az értelmezhető, ám mégiscsak rút borító okozta sokkon – továbbá azon a tényen, hogy a kis formátumú, vaskos könyvet soha nem fogjuk tudni valóban kinyitni –, nyakig zuhanhatunk Edicskába. Vagy akár fülig.
A beszélő (maga Limonov), nem vacakol, szó szerint berántja az olvasót az életébe, szegényes kis New York-i lakásába, ahol káposztalevesen él. Persze nem valami divatos fogyókúrára kell gondolni, azért eszi ezt, mert például „Nagyon olcsó, két-három dollárból kijön egy lábassal, és egy lábas elég két napra!”
Edicska a Szovjetunióból érkezett, ahol íróként (meg seftesként, tolvajként) működött, de verseit csak szamizdatban terjeszthette. Maga sem tudta pontosan, mit is vár az emigrációtól, a szabadság ködös képein kívül. Amikor aztán egy egyszerű, munkanélküli „segélyes” lesz belőle, és még szép felesége, Jelena is elhagyja saját kusza álmainak kergetése közben, rájön, hogy Amerika nem válthatja be a hozzá fűzött reményeket.
Megjelenik egy cikke a Russzkoje Gyelóban (amerikai orosz lap), Kiábrándulás címmel, amit azonnal felkapnak az orosz emigránsok, sőt még a szovjethatalom is igyekszik saját propagandájához felhasználni – de Edicska szerint mindenki félreértelmezi. Nem tud teljes mértékben azonosulni az emigránsokkal, azok problémáival (sikereivel sem), a hazájába nem térhet vissza. Egy totális új társadalmi berendezkedés képe él a fejében, amiért képes lenne a legtüzesebb megoldásokra. Felesége elvesztése nyílt sebként lüktet végig a szövegen. Miközben ezeken tépelődik, lassacskán teljesen kirekesztetté válik.
Egy költő, író eszköze a nyelv, az anyanyelve, amelyen a gondolatait közvetíti, de kit érdekel egy orosz költő a hetvenes évek Amerikájában? Egyáltalán, kit érdekel bármikor egy orosz költő más nyelvterületen? Helyzete nem is egyedi. Amikor egy ideig mosogatófiúként dolgozik, Zsenya nevű barátjáról ezt írja:
„Én komoly tudós vagyok – mondja nekem. Elhiszem, hogy komoly tudós, miért is ne, csak éppen mindketten tisztában vagyunk vele, hogy akármilyen jó esztétikatanár és akármilyen komoly Gogol- és Dosztojevszkij-kutató, itt ez a fasznak sem kell. Itt komoly mosogatófiúkra van szükség, akiknek nem az irodalmon jár az eszük, hanem a ragacsos tányérokon.”
Nemcsak a folyamatosan és durván kritizált Amerika nem tetszik Edicskának, de végső soron az egész emberi társadalom sem. Kritikus, nyers modorába a művészi túlfűtöttség megrendítően őszintesége vegyül. Emiatt lehet Edicskát szeretni vagy gyűlölni.
Hosszas New York-i gyaloglásai, ismerkedései, szerelmei férfiakkal és nőkkel, az önként vállalt fizikai munka – mind a keresést szolgálják. Folyton úton van, mintha egy Szovjetunióba született, eltévedt Kerouacot látnánk. Olyan mélyre ás a társadalomban és magában, amennyire ez emberileg lehetséges. Ez a kritikus-kereső szemlélet teszi érvényessé, értékessé az Ez vagyok én, Edicskát ma is.
Könyvadatok:
- Európa Könyvkiadó, 2011
- 546 oldal
- Fordította: M. Nagy Miklós
- ISBN: 978 963 079 2431
- adatlap a moly.hu-n
- adatlap a Rukkolán
GITTEGYLET 