Ha a Palira gondolok, olyan édes-keserű lesz a szám íze, mint amikor valakit valami szemtelen megjegyzés után pofon vágnak. Hogy kicsit fáj, a vér szivárog a szájában belül, de mosolyog is, mert a lázadás legalább megvolt. Hát ilyesmi volt nekem a Pali, meg ilyesmi a családtagoknak is, amikor rá gondolnak. Persze nem a fiainak, mert azoknak csak a keserű van, azt hiszem, a vér íze leginkább.

Pali apám legkisebbik öccse volt. Az a fajta szöszi, mezítlábas parasztgyerek, akinek már öt évesen olyan mocskos szája volt, hogy nagyanyám lépten-nyomon szájon vágni volt kénytelen, de akit ennek ellenére mindenki szeretni akart. Őszinte kis pofája volt, de apám szerint még akkor se nagyon tudott igazat mondani, ha megfeszült a teste bele.

Kicsi volt, legkisebbnek is mindig kicsi, mint akinek nem jutott elég étel sosem. Ilyen, amikor a nagy szegénységben valakinek négy bátyja van.

Hogy iskolába járt-e valaha, mármint rendszeresen, hogy tanult-e ott a csibészségen kívül valamit, azt nem tudom. Elég korán dolgozni kezdett, elég korán elitta minden pénzét, amit nagyanyám meghagyott neki. Elég korán nem hallgatott senkire, és elég korán bajokba keveredett. De ez nem nagyon számított, mármint továbbra is mindenki szerette, mert még mindig megvolt az a gyerekkorából itt maradt mosolya. A nők is szerették emiatt, de ahogyan az lenni szokott az ilyen mosolygós fiúkkal, ő még a nőknél is jobban szeretett szabadnak lenni.

Azt hiszem, Pali hippi volt a hetvenes évek szocialista világában.

Aztán hogy miért, miért nem, egyszer csak gondolt egy nagyot, és megnősült. A felesége, meg a két fiú, meg a Pali, mint egy Jancsó film snittje, csak urbánusban. Mégse volt ez  jó valamiért. Ez már túl konzervatív forgatókönyv volt neki.

Ment, szokványossá alakuló életét alkoholban és drogokban szerette volna feloldani, hátha könnyebben csúszik a nyelésnél. De nem csúszott, csak a Pali szegény lefelé.  Aztán a szép, fekete hajú asszony megunta a dolgot, vitte a két fiút, ki tudja hová. Sosem láttam őket újra, pedig örülnék. Vera fekete haját örökölték, nem apámék szőkéjét. Meg se ismerném őket …

Pali persze örült a visszakapott cigányéletnek. Nem dolgozott többé soha életében, le is csukták párszor KMK-ért. Néha gondoltam rá gyerekként, hogy áll a rács mögött, az alkarján a szedett-vedett tetoválással: SZERETLEK. Hogy kit éppen ….

Aztán párszor láttam az utcán az új nőjével, feltűnő páros voltak, két valaha volt forradalmárból két hajléktalan. Azt hiszem, Pali volt Pécs első hajléktalanja. Akkor már nem volt vonzó, az arcát megnyúzták az utcán töltött telek, a csibészes mosolyát eltorzította az élet. Elég sok telet kihúzott az utcán, ahhoz képest. Tudom, apám mindig nézte, látja-e valahol, segített volna, ha hagyja. De Pali boldog volt, a legszabadabb életet élte, amit csak ki tudott ügyeskedni magának. Nem kellett neki semmi és senki.

Aztán egy délután csengettek. Egyenruhás rendőr állt az ajtóban, apám meg azzal a szótlanságával vette a kabátját, amivel csak nagy bajok idején szokta. A rendőr azt mondta, azért jött, mert nem tudják a halottat azonosítani,  nincsen nála személyi igazolvány. Egy vidéki kis házban feküdt a férfi, a szomszédok szerint két napja halhatott meg, de apám nevét valahogyan emlegette még előtte.

Amikor apám megjött, szólni nem szólt, a konyhába ment, ott sírt egy darabot.  Emlékszem, Misi balesete után is így volt. De a halott ember nem Pali volt, hanem apám másik öccse. Pali még bírta egy évet az utcán. Amikor megtalálták, nem kerestek senkit. Ő nem emlegette a testvéreit, csak maga volt magának ezen a világon. Mindig azt képzeltem, talán még mosolygott is olyan csibészesen, amikor megtalálták a puszta földön fekve. Hogy a halálában talán visszakapta annak a régi szőke kis parasztgyereknek mosolyát.

A sírján mindig van virág. Ki tudja, ki viszi neki.