Mit választanál, ha egyszer csak lassulni kezdene a bolygónk forgása, nappalaink és éjszakáink egyre hosszabbra nyúlnának, míg végül teljesen elveszne az összhang az időszámítás és a fényes és sötét periódusok között? Ragaszkodnál még az órádhoz, hogy a megszokott időszámítás szerint élhess, vagy megpróbálnál alkalmazkodni az új körülményekhez? Vagy, hogy Karen Thompson Walker szavaival kérdezzelek: maradnál óraidős vagy lennél inkább valósidős? Ez volt az első kérdés, amit feltettem magamnak is a Csodák kora olvasása közben, aztán sorra jött a többi:

Építenék üvegházat, hogy meg tudjak termelni néhány alapvető élelmiszert? Vajon engem is ledöntene a lábamról a gravitációs betegség? Ásnék egy bunkert a kertembe? Egyáltalán… hogy érezném magam, amikor látnám, hogy minden élőlény elpusztul az egyre hosszabb napsütés vagy az egyre hosszabb éjszakai sötét és hideg miatt? Bíznék benne, hogy minden jóra fordul, vagy teljesen elveszíteném a reményt és feladnám?

Ilyen könyv ez – ahogy a világvége-utópiák általában -, bőségesen ad alkalmat, hogy magunkba nézzünk, miközben beleképzeljük magunkat a világába.

Bizonyára sokan hallottak az ún. készülődőkről, akik  legnagyobb számban az Amerikai Egyesült Államokban élnek, és idejük nagy részét azzal töltik, hogy felkészüljenek valamiféle világméretű katasztrófára. Halmozzák a tartós élelmiszereket, amennyire lehet, önellátásra próbálnak berendezkedni, kertjeikben atombunker lapul valahol a gondosan nyírt pázsit alatt, és meg vannak győződve róla, hogy őket nem érheti meglepetés. Öt-tíz évig is megoldott a túlélésük, ha netán atomháború lenne, vagy becsapódna egy aszteroida a Földbe.

Kaliforniában vagyunk és egy tizenegy éves kislány, Julia szemén keresztül figyeljük meg a világunk legnagyobb katasztrófáját, amire nem voltunk felkészülve. Nem történt atomvillanás, nem érkezett semmiféle idegen égitest, egyszerűen Föld Anya úgy döntött, hogy nem hajlandó már ilyen gyorsan forogni többé. Minden nap egy kicsivel lomhábban fordul meg, minden nap egy kicsivel tovább van világos Kaliforniában is, és egy kicsivel hosszabban tart a sötétség. Magyarázat nincs.

Elsőre nem is tűnik ez olyan iszonyú katasztrófának. Mintha csak az Univerzum válaszolna a túlpörgetett emberi világra. Természetesnek tűnik, hogy az emberiség két csoportra szakad. A szabálykövetők szót fogadnak a kormánynak és kezdeti néhány hetes zavarodottság után, visszaállnak az óraidőre. Továbbra is 24 órás beosztás szerint élnek, akár sötét van, akár világos. Mások azonban a valós időben próbálnak élni, lelassítani magukat is, nappal lenni ébren, éjjel aludni. Amíg csak néhány óra az eltérés, ez járható útnak tűnik, de amikor megduplázódik a napfény, és az éj sötétje is, ez is elbukik. És a Föld csak lassul tovább.

K. T. W. okosan, életszerűen mutatja meg, milyen lenne, ha. A vadon élő állatok sínylik meg először, közülük is a madarak. A lassulásnak köze lehet a Föld mágneses mezejéhez, tehát minden állat, ami ez alapján tájékozódik, vesztett. A napfényes órák számának szaporodása, az egyre erősebb nappali felmelegedés kiégeti a füvet. Természetesen irtó fontos, hogy ezt mielőbb műpázsittal helyettesítsék. Sorra adják fel a harcot a különböző fafajták is, a legnagyobb problémát mégis a haszonnövények jelentik. Hullámokban tör ki újra meg újra a pánik, lassan mindenki készülődő lesz, és megépíti a saját üvegházát, mesterséges megvilágítással, és kiássa a saját atombunkerét, ami jó szolgálatot tesz az egyre inkább érzékelhető napkitörések durva következményeivel szemben.

Julia zárkózott gyermeki világában nem ez az egyetlen változás. Az első szerelem, a kamaszkor furcsaságai mellett ekkoriban kell szembesülnie a szülei között évek óta meglévő problémákkal is. Könnyen azonosulunk vele, hiszen néha semmit sem ért a felnőttek világából, és melyikünk ne lenne néha ugyanígy ezzel? Máskor viszont lényeges dolgokat sokkal tisztábban lát – ahogy a gyerekek általában.

A Csodák korában az első oldaltól szinte az utolsóig megvan a “történni fog valami” izgalma. Végül – talán furcsa, de –  őszinte meghatottsággal csuktam be a könyvet.

Nem hagyhatom szó nélkül a könyv külalakját. A borító  például egyenesen simogatni való, nem tudom, milyen anyag ez, de a szép könyveket mind ilyenbe kéne kötni. Sajnos nem keménykötés, de így is nagyon tetszetős, kézreálló, a tördelés pedig ügyesen tovább erősíti a pörgős szöveget, szép munka.  Örömmel üdvözölhetjük a kevés sajtóhibát is. (Igen, ma ennek is örülni kell.)

Nézd meg, van-e elérhető példány ebből a könyvből a Rukkolán → Karen Thompson Walker: Csodák kora

• Libri Kiadó, 2012
• 354 oldal
• Fordította: Nagy Gergely
• ISBN: 9789633101261