“Persze ha esett, akkor nem lehetett kiszabadulni. Akkor ott kellett ülni a szobában, és úgy csinálni, mintha nem hallanám, miről beszélget anyám és a mama, meg mintha nem látnám Géza bácsi idegen hátát a fotelben, aki éppen valamit nézett a tévében. Hogy ne legyek láb alatt, meg ne figyeljek rájuk, ilyenkor a mama kinyitotta a vitrines szekrényt nekem, és kedvemre nézelődhettem az isten tudja mikori nippek, meg porcelán szobrocskák között. Csak tapogatni nem nagyon volt szabad őket, nehogy már eltörjem a dédike ibolyás bögréjét, ami örök emlék.”

(Izabella Carranza – Varázsüveg)