A mama az Anna utcában lakott, egy udvari lakásban. Volt hozzá egy titkos kert is, közös a többi lakóval, de romantikusan dohos, hatalmas öreg fákkal. Ezek a vastag törzsű fák olyan régóta éltek öregek között, hogy rég elfelejtették, milyen egy kisgyerek, és ennek megfelelően furcsa érdeklődéssel viseltettek irántam.

Akkoriban fel sem tűnt nekem, hogy a mamához mindig kettesben mentünk, apám vagy a bátyám sosem jött,  húgom pedig akkor még nem is volt. Többnyire vasárnap mentünk, néha szombat délután, anyám szépen felöltöztetett, sőt mindig meg is fésült, ami annak, aki ismer, nyilván mond valamit ezeknek a látogatásoknak a jelentőségéről.

Szerettem azt az Anna utcai lakást. Egyetlen hatalmas, rögtön az udvarból nyíló helyiségből állt az egész, konyha, nappali, háló egyben. Na nem mintha abban az időben lett volna olyasmi, hogy hálószoba. Ennek tulajdonképpen csak azért volt jelentősége, mert ha mentünk, általában otthon volt a Géza bácsi is, aki nem a nagyapám volt, viszont a Mamával együtt lakott. Hogy belecsempésszek valamit a történeti hűségből is ebbe a históriába, azért azt megemlítem, hogy az ő vezetékneve volt kiírva a kapucsengő mellé.

Géza bácsi különben nem sok vizet zavart a látogatások alkalmával, mert ha különösen jó napja volt, odamorgott nekem valami köszönésfélét, én meg hogy keziccsókolom Mama, kezicsókkolom Géza bácsi, nagyanyám kicsit megölelt, kaptam a kezembe valami kelt tésztás süteményt, aztán mindjárt mehettem is az udvarra játszani, menj kislányom kicsikét ki, futkozzál az udvaron. Én meg örültem, mint majom a farkának, mert futkozni magamban ugyan nem volt kedvem, de az udvaron jó levegő volt, sütött a nap, és lehetett hanyatt feküdni a pad mellett, és nézni, hogyan játssza át magát a napfény a faleveleken. Szerettem azt az öreg kertet.

Persze ha esett, akkor nem lehetett kiszabadulni. Akkor ott kellett ülni a szobában, és úgy csinálni, mintha nem hallanám, miről beszélget anyám és a mama, meg mintha nem látnám Géza bácsi idegen hátát a fotelben, aki éppen valamit nézett a tévében. Hogy ne legyek láb alatt, meg ne figyeljek rájuk, ilyenkor a mama kinyitotta a vitrines szekrényt nekem, és kedvemre nézelődhettem az isten tudja mikori nippek meg porcelán szobrocskák között. Csak tapogatni nem nagyon volt szabad őket, nehogy már eltörjem a dédike ibolyás bögréjét, ami örök emlék.

Egyetlen dolog volt, amit minden esős napon kézbe vehettem, sőt, amit nagyanyám maga mutatott meg mindig nagy mosolygások és kacsintások közepette, a varázsüveget. A varázsüveg végeredményben nem is üveg volt, hanem egy duplafalú pohár, amit ha megdöntött az ember, a két fal közötti élénksárga folyadék visszafolyt a belső részbe, és ettől úgy festett, mintha eltűnt volna, pedig nem is ittuk meg.

Ez a kis trükkös pohár valamiért nagyon tetszett a mamának, rám meg átragadt az öröme, ilyen a gyerek, akarja, hogy valami közöset találjanak benne magukkal a felnőttek, hogy legyen miért szeretni.

Én saját magam számára is őszintének tűnő lelkesedéssel nézegettem a poharat, de többnyire hiába, nagyanyám hamar beleunt a soha el sem kezdett beszélgetésbe velem, és visszaült anyám mellé az ebédlőasztalhoz, hogy tovább sutyorogjanak a nagyapámról meg a család többi tagjáról. Én meg visszasírtam a nyári vasárnapokat, amikor legalább a falevelekkel meg a galambokkal lehetett beszélgetést fantáziálni a kertben.

Aztán a mama egyszer csak már nem lakott ott többé, mert a legkisebbik lányához költözött a Kertvárosba. Oda már apám is jött, meg a bátyám is, és a mama most már a bátyámnak is mutogatta a varázsüvegét. De megmondom őszintén, szerintem az egyáltalán nem ugyanaz a pohár volt. Itt az új helyen csak egy kopott vásári ócskaság volt a szekrényben, amit bárki megnézhetett. Azt a régi varázsüveget, hogy más kezébe soha ne kerüljön, elástam az Anna utcai kertben.