Túlsúlyos garázdaság

Van nekem ez a bűnöm, ez a szociális háttérben bújkálva elkövetett sunyi kis vétségem. Azóta van, hogy fejemre nőtt az életszínvonal, azóta, hogy a négyről a kénytelen, és (főleg kezdetben) kelletlen két kerékre recesszionáltam magam. Szóval hogy mindennek ellenére egyszerre élvezni kezdtem ezt a csurom létfenntartási ösztönből fakadó státusztörekvést a kerékpáron. Nem is gondoltam mással, csak tapostam-köpültem napról napra a kelletlenből a kellőst.

A baj itt kezdődött, a kellősnél. Mert bizony kívánatos lett a kerékpár más számára is. Csakhogy én alkatomnál fogva képtelen vagyok osztozni bármin, a nagyvonalúság és széleslátókör e tekintetben szinte teljességgel hiányzik belőlem. Egy szó mint száz, én a biciklit ha nem is hét, de három lakat alatt, zárt folyosón, ráadásul ásó-kapa – házastársi hűséggel hozzáláncolva az uraméhoz – őrzöm.

Van azonban a józan belátásnak az a törésvonala, aminek mentén a vágy szándékká mutálódik, majd a tettlegességig fajul. Így történhetett, hogy az alkony alamuszi csendjében, előre megfontolt szándékkal vagy hirtelen felindulásból, a folyosó ajtajának zárja biciklitolvajlási szándékkal, idegenkezűleg kitépetett. S bár küllemre úgy tetszhetett, a két csábító kerékpár szinte hívógatóan hanyagul támasztja a falat, tán az illető mégis elszámította magát. Gondolom, úgy okoskodott, hogy nyeregbe pattan, s hamar, hogy még a nagyfilmre épp hazaessen, meglovasítja legalább az egyiket.

Kit anya szült, az mind csalódik végül. Vagy aki sokat markol. Két összecsatolt kerékpár elemelése, az, ugyebár, már kimeríti a súlyos garázdaság fogalmát. Képzeld, micsoda méreg lehetett szegénynek, mikor rádöbbent a dolgok restriktív láncolatára. Balladás rosszkedvében azért persze csak nekiveselkedett, hovatovább összefogta, felmarkolta a két biciklit, de nyilván alábecsülte a saját erejét, vagy legalábbis a feladat nehézségi fokát, mert két-három méter heroikus cipekedés után végül inkább akkurátusan letámasztotta a őket, és megpróbált észrevétlenül olajra lépni.

Csakhogy valamiképp megneszeltem a dolgot, s azonmód, ahogy a vacsora mellől fölpattantam, mezítláb, egy darab zsírtól csöpögő oldalassal a kezemben, feltéptem az ajtót. Már a folyosó közepén járhatott, amikor rányitottam. Arra aztán bepánikolt, megugrott, mint a benzinár.

Szinte megsajnáltam. Hát micsoda kínos közjáték, micsoda egy szánalmas baleset, de tényleg. Nem elég, hogy üres kézzel, de ilyen dicstelenül kényszerült távozni. Hogy szégyenszemre – ahá, menekülsz, mi? fut a gyáva! –  még a nyúlcipőt is fel kellett húznia. Titkon azért persze remélem, hogy megütötte a bokáját.

Reklámok

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s