Homok

Nem szerettem a homokot soha. Vagy talán mégis, óvodás koromban, amikor órákig tudtam a homokozóban a süteményeket gyártani. Vizes homok a formába, kislapáttal tömörít, utántölt, lelapít, míg a forma egészen meg nem telik. Akkor aztán a homokozó betonszélére határozott mozdulattal ráfordítjuk a formát. A lapáttal megütögetjük, és óvatos mozdulattal leemeljük a műanyagot a kis cseresznyemintás háromszögről. Persze hogy az mi, az a cseresznyemintás háromszög, miféle sütemény, az nem volt érdekes. A tökéletesség volt az érdekes.

A professzió abban állt, elég éles-e a cseresznye körvonala. Mi, Zsuzsi és én, a szakképzett homokművésznők erre nagy hangsúlyt fektettünk, sőt, jelentőségteljesen, értsd lesajnálóan néztünk össze, ha valami tehetségtelen hobbilány nem ismerte fel tisztességesen a homok optimális nedvességtartalmát, és emiatt cseresznyéje tehetetlenül pergett a széleknél. Nem kellene olyasmivel próbálkozni, ami nem megy, csóváltuk a fejünket szótlanul.

Aztán iskolába mentem, a homoksütemény helyett lett a szépírás, a szabályosan kerekített A betű, a nagy K eleganciája – más eszköze lett a tökéletesség felmutatásának. A homok nem csak hogy háttérbe szorult, nyűg is lett. Beszaladt a játszótéren a szandálba, a szembe fújta a szél tavasszal. Nem kellett már semmire. Még a Balaton iszaphomokja is idegesítő lett, ha a táborban a fiúk az ember hajába találták dobálni. Így lesz a valamikori szenvedélyből teher. Az arrogáns múlt terhe.

A gyűlölethez persze ennél több kell. Kell egy régi szeptember kora délutánjának hirtelen rémülete, a tehetetlenül sikoltó buszkerék, a szirénázó mentőautó,  a holtsápadt rendőr, a kezét szája elé kapó járókelő, a járdaszegélyen ülő üres tekintetű sofőr, meg a vér elfutásával arányos sebességgel táguló légüres tér. Kell a keserű íz a szájban, ahogy a nyelvedre harapsz, hogy ne ordíts, amikor a nőt lábak nélkül emelik a mentőautóba, és igen, kell még az a gyűlöletes, vértől nehéz homokfolt is, amit hetek múlva sem tud elfújni a szél, mert a homokszemeket onnantól kezdve megbonthatatlan rácsba köti a vérsavó.

Ilyen az ember. A homokszemet szívesebben hibáztatja, mint Istent vagy a sorsot. Néhány éve kiderült,  hogy van másféle homok is. Olyan homok, amit nem az ember szór el, hanem  amivel maga az örök idő játszik. Azt szeretem.

Reklámok

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s