Kérlek, énnekem viszonyom van. 
Tudod, van nekem ez az én titkos szimpátiám, hogy úgy imponálnak azok az édes, kerek pofájú, pocakos férfiak. Na ez olyan, kérlek szépen, ez az én viszonyom.
 Ne nevess ki, hát én, amikor először megláttam ott azok között az illatos, érett sonkák, meg hamvas szalámik között a kirakatban, nahát én már akkor tudtam, hogy minekünk viszonyunk lesz.

Kérlek, ez úgy kezdődött, hogy egyszercsak rámvigyorgott onnan az üveg mögül, kiintett mosolyogva, majd kicsattant az a pirospozsgás kis pofája – te, hát az egyenesen ragyogott ott a sültek fölött. Nahát én akkor ott helyben beleszerettem, végzetesen, érted, hát hogy mosolyog ez énrám, tejóisten! Bemenni persze nem mertem, meg hát úrinő, hogy jönnék én ahhoz. Na csak vártam egyre, mi sül ki ebből. Hát és ahányszor csak elsétáltam ott az omló flekkenek, aranyos csirkenyársak előtt, ez mindegyre csak mosolygott, meg integetett.
Volt, hogy direkte az ucca túlfelén sétáltam, hát ez az édes pofa nem oda is odaintett, ott is észrevett? Hát így. És kérlek, ez az én viszonyom evvel a hentesfiúval már évek óta tart. Hogy mondod? Váltottunk-e már szót egymással? Tudod, nemrégiben összefutottunk a trafikosnál, valami kis napilapot vett, pont előttem vásárolt. Annyira váratlan volt, kérlek, direkte sokkoló, hogy meglepetésemben hirtelen csak annyit tudtam kinyögni: – Ó, hát maga az, életnagyságban? – merthogy eddig még csak a pult mögött láttam, ugye, annak a hentesüzletnek a kirakatában. Nahát akkor is csak mosolygott, akár egy édes, pozsgás puttó, s annyit felelt csak, alig hallhatóan: – Igen –, s már fordult is ki a trafikból.
Te, hát olyan drága volt, hát ez egészen elpirult.

Na és egyik nap, persze pont, mikor a resztorantban a céklalé a könnyű kis vászonszoknyámra dűlt, nahát kérlek, akkor ez épp kint ácsorgott az üzlet előtt, valami kis vevőjével társalkodtak ottan. Namost képzelheted, én azt se tudtam, hova legyek hirtelen. A szoknyámon illetlen céklafolt, kis tálcáról málnát szemezgettem mohón, mert én, kérlek, ebben a tikkasztó időben éppen csak csipegetek. Szóval azt hittem, menten elsüllyedek, hogy ez engem így lát, cékla-, meg málnamaszatosan. Hát ez a drága pofa nem odaszólt, kezit csókolom, én meg őrült zavarban: – Málnát kér-e? – S toltam elé szinte védekezőn a kicsike tálcát, de oly sután, hogy attól a lendülettől az az érett málna mind a makulátlan hófehér kötényére hullt. Hát ahogy ott álltunk egymás előtt talpig málna- meg céklamocskosan, mint két mészáros, aki most trancsírozott fel épp egy marhát. Na és ahogy ijedtemben a szám elé kaptam a kezem, hát kérlek, én azzal a málnás kezemmel még a képemet is összemázgáltam egészen, hogy erre ez az édes ember egyszerre röhögni kezdett. Nahát azt lehetetlen volt kibírni. Csak álltunk ottan nagy röhögve, mindenki bámult ránk bután, ez meg azt mondja nekem:
– Maga málnaszájú. Hát hogy tudta maga így összemocskolni magát?
Kérlek, és akkor beterelt, be a rózsaszín karajok, meg hátszínek közé.
– No mossa le magát. – Röhögött még mindig, a szeme meg csak úgy ragyogott kifelé a rózsás pofájából. Aztán azt kérdezte:
– Iszik valamit?
Hát kérlek, akkor énnekem már ottan végem volt egészen. Hogy kávézni szoktam, válaszoltam neki ostobán, s közben az járt a fejemben, micsoda egy balfék vagyok, istenem, direkte szánalmas, mire ő, hogy:
– Azt mink itten nem tartunk.
– Tudom – mondtam erre, az meg rámnézett, s megint kitört belőle a röhögés.
– No jól van, megkávéztatom, ha telefonozhatok magának – és csak nézett pimaszul, hát olyan édes volt, meg kell ezt zabálni. Na és azt még nem is mondtam, te, hát ez balkezes.
Nahát kérlek, én már attól az egy mozdulatától, ahogy ez a drága pofa végtelen finomsággal odanyúlt, s eligazított a homlokomon egy rendetlen tincset, egészen feldúlt lettem, hát még a térdem hajlata is direkte verítékezni kezdett belé.
Reszketve súgtam, hogy persze, telefonozzon csak, drága ember, avval rettentő zavarban, s igen sietve távoztam, csak úgy otthagytam faképnél sebtiben – te, hát én még a számomat se hagytam meg neki, de persze ez csak később jött eszembe.

Na és amikor este kilépek a művészbejárón, na ezt nem fogod elhinni, hát ez az édes fiú nem ott vár engem a színház előtt?
 Mikor ottan meglát, félszegen mosolyogva odaáll elém, s grandiőz mozdulattal nyújt valami rém nagy csokrot, hogy majd a keze szakad belé, s egész elfúló hangon azt mondja:
– Ezt kegyednek hoztam – s féltérdre ereszkedik, akár valami Grál-lovag; hát, kérlek, én azt se tudtam, hova legyek.
– Cukros ember – mondom neki, s még a hangom is elcsuklik közben –, hogy maga milyen egy… ejnye no, hát igazán nem kellett volna.
S nyúlok, hogy vegyem el a csokrot.
Nahát kérlek, én akkor ottan majdnem elájultam; abban a barna papírban – nem is hiszed – nem virágot hozott a gazember, de nem ám. Abba kérlek egy komplett sertéscsülök volt becsomagolva, egy ragyogó sonka, azt nyújtotta oda olyan csokorformán, virág gyanánt ez a csibész.
Jaj, azt látnod kellett volna, hogy szaladt tele egyszerre a rózsás pofája gödröcskékkel, hogy mulatott ez, látva elképedésemet, hát az olyan volt, akár egy valóságos kis cherub, kit személyesen a Raffaello pingált. Azt mondja akkor:
– Nahát, ha kissé magához tért kegyed, elviszem egy igen előkelő helyre, ottan mégpedig hűtött pezsgőt szervírozok magának.
S avval aztán odakalauzol nagy nevetve az automobiljához.

Na és, kérlek, alighanem még az ügyelő is belemondhatta a kihangosítóba, hogy a “kis művésznővel” micsoda gavalléria esett, mert addigra kitódultak a színház elé mind az összes fodrászok, öltözetők, de még a színpadmester is – te, hát ennek a cukros zsiványnak olyan ragyogó antréja volt ottan azok előtt, hogy egyenest az uccán nyíltszíni tapsot kapott.

Kapcsolódó írás: Viszonyom van – Magánszám