Az Én, én, én című regény alaphelyzete az, hogy egy mexikói tonhalfeldolgozó üzem sorsa egy olyan autista nő kezébe kerül, aki a standard intelligencia teszt kérdéseinek 90%-a szerint gyengeelméjű, a maradék 10%-ból viszont az derül ki, hogy bizonyos területeken hihetetlenül kiemelkedő képességei vannak.
Ez a nő a regény főszereplője és mesélője. Kislányként állati sorban tartották, kínozták is. A nagynénje tanította meg beszélni és az ő odafigyelésének és szeretetének köszönhetően fejleszthette ki különleges adottságait, amiket aztán a tonhal halászatban, feldolgozásban és tenyésztésben kamatoztatott.

A könyv fordulatos történetét követve több, egymástól eltérő szempontból ismerhetjük meg az állattenyésztés, a halászat, a környezet- és állatvédelem néhány problémáját.

Az elbeszélő autista, ezért látszólag elfogulatlanul, racionálisan szemléli azt, ahogyan az ember az állatokkal, a környezetével bánik. Sajátos nézőpontja egyszerre van kívül és belül az emberek és az állatok világán is. Autistától szokatlan módon bele tudja képzelni magát az állatok helyzetébe. Talán, mert gyermekkorában hozzájuk hasonlóan élt és mert térbeli tájékozódási képessége kivételesen fejlett.
A világon nagyjából mindenki, elsősorban magával törődik, csak azt hajtogatja: én, én, én – szóban, gondolatban, tettben egyaránt. Úgy tűnik, csak a főszereplőnek kerül sok erőfeszítésébe és szenvedésébe, hogy ki tudja mondani: Én. A könyv címe spanyolul nem ez, de zseniális ötlet volt magyarul az Én, én, én.
Azt a könyv olvasása közben kezdettől lehet sejteni, hogy a főhős a saját érzései – mert vannak neki – ellenében tesz eleget a rábízott feladatoknak. Hátborzongató feszültséget okoz az olvasóban, ahogyan a nő a személyisége és a külvilág elvárásai közti szakadékot igyekszik folyamatosan áthidalni. A regény szerint az emberek sokszor nem az ellen lázadnak, ami ellen kellene. A beidegződések, a neveltetés, mások elvárásai, a szeretet és még millió dolog megzavarják a döntéseiket. Nehezen, vagy sohasem találják meg önmagukat, az Énjüket. A főhősnek szerencsére sikerül.

Az Én, én, én tézisregénynek is tekinthető. Descartes „Gondolkodom, tehát vagyok”-jának kritikáját állítja elmélkedése középpontjába. Ahogyan Voltaire a Candide-ban, az autista nő is összefüggéseiből kiragadva bírálja választott mondatát.
Descartes nézeteit az állatokról teljesen jogos tévedésnek tartani. Szerinte az állatok automaták, akiket a fizika törvényei határoznak meg. Nem képesek gondolkodni, ezért alacsonyabb rendűek az embernél. De az a nézet, hogy az ember az állatvilág ura és parancsolója Descartes-nál sokkal régebb óta uralja a közgondolkodást. Erre egyébként van is utalás a könyvben.
Descartes-ot megtenni bűnbaknak azért, ahogy az emberiség az állatokkal bánik hiba lenne, műveit elégetni is – ahogy azt az főhős javasolja. Descartes sok fontos dologban előrevitte a tudományokat, és nem igaz, hogy nem gondolkodott hatékonyan.

Még egy pontosítás tudományos témában. Az egyetemeken, a könyvben olvasottakkal ellentétben – remélhetőleg – sehol sem tanítják azt, hogy az ember az emberszabású majmoktól származik. Az ember és az emberszabású majmok közös őstől származnak, de az ember és az emberszabású majmok evolúciója már jó rég elvált egymástól és párhuzamosan zajlott.

Visszatérve a „Gondolkodom, tehát vagyok”-ra: a könyv írója, az autista nő szerint éppen az állandó gondolkodás és a szimbólumok teszik beteggé és boldogtalanná az emberiséget.

„Azt hiszem, ez az oka, hogy az emberek mindig kényelmetlenül érzik magukat ott, ahol vannak; és azt is hiszem, hogy emiatt a kényelmetlenség miatt gondolnak mindig valami másra, nem pedig arra, ami a szemük előtt van.”(97.o.)

Ehelyett ő, a zenhez hasonlóan, a (szimbólumokkal történő) gondolkodás kiküszöbölését javasolja. Az önmagára reflektáló tudat elhagyására biztat. Közvetlen cselekvésre és érzékelésre, az itt és most élvezetére a jövőbeli boldogságra vágyás helyett. A puszta létezés örömének megtapasztalását ajánlja. A könyv borítója is egy ilyen pillanatban ábrázolja a főszereplőt.

„Újra, miért van szükség fantáziára? Fantázia: nem létező dolgok filozófiája, vallása vagy történetei.
De minek van erre szükség, ha létezik a valóság, és vannak érzékeink?
A boldogsághoz elegendő, ha az érzékeinkkel érzünk, Descartes nélkül. Az érzékszerveinkkel, szavak nélkül. Elegendő, ha egész testünkkel a valóságban létezünk.
És ha még boldogabbak akarunk lenni, meg kell nyílni a valóság felé, mintha a valóság az volna, amit az ember gondol.
Például ennek a barrakudának az uszonyával gondolkodni, aki átlósan úszik fölfelé, buborékbarázdát húzva maga után.
Egy piros algaerdő piros oszlopai között homoktisztásra bukkantam, a szélén lapos zöld kővel: odahajtottam a fejem és megvártam, amíg testem leereszkedik a homokba.
Fehér háromszög: egy fehér, atlanti ördögrája- miközben árnya végigvonult a testem fölött, beállítottam az oxigénpalack óráját, hogy jelezzen, ha csak annyi oxigén maradt, hogy éppen visszatérhessek a levegőre, és akkor kiléptem az Énemből: Énem feloldódott a súlyos, lassú, kék vízben, eben a hatalmas boldog Nem Énben, a tengerben.” (136.-137.o.)

Az izgalmas, néhol krimibe forduló, megrázó jelenetekben bővelkedő könyvben az a nézet is helyet kap, hogy az autizmussal élők jelenthetik az ember evolúciójának következő lépését és az ő sajátos gondolkodásmódjuk oldhatja meg a Föld problémáit. Hogy ez így lesz-e még nem tudható.
A könyv legnagyobb erénye az, hogy szembesíti az olvasót a jelen és a jövő olyan gondjaival, mint például az, hogy ha a nagyüzemi halászat a jelenlegi méretekben folytatódik, néhány évtized múlva nem lesz hal a tengerekben és a maga módján még megoldást is ajánl.

A mexikói Sabina Berman elsősorban drámaíró: nemzedékének egyik legnépszerűbb és legtermékenyebb színpadi szerzője a spanyol nyelvű világban. Amellett film- és színházi rendező, s nem utolsósorban prózaíró is, akinek ez a 2010-ben megjelent, elbűvölő humorú és gondolatébresztő regénye az utóbbi évek legnagyobb mexikói világsikere.

Európa Könyvkiadó, 2012
312 oldal
ISBN: 9789630794510