Három kötetben a kétholdas pagonyban – Murakami Haruki: 1Q84 (1-3.)

A végén kezdem, és természetesen abból a feltételezésből indulok ki, hogy én vagyok rosszindulatú és egyáltalán rosszul vagyok bekötve. A hallatlanul népszerű trilógia harmadik kötetének közepe táján ott tartottam, hogy engem ez már nem is érdekel. Létezik ilyen? 2012-ben (ahol remélem, hogy vagyok), úgy látszik, igen. Pedig mennyire jó az ötlet – még ha nem is korszakalkotó – ezzel az 1Q84-gyel, ezzel a párhuzamos világgal, ami mintha csak valami szellemképes filmet néznénk, alig különbözik 1984-től. Párhuzamos világ, párhuzamos életek, pontosabban: eltolódott, egymásba átvetülő szövevényes képek. Igazi tápláló közege lehetne egy burjánzó, érdekfeszítő, elgondolkodtató történetnek.

Gondolom, Murakami Haruki (村上春樹) is így tervezte. És majdnem az is lett. De az én olvasatomban éppen annyival marad el a trilógia attól, amilyen jó lehetne, amennyivel 1Q84 különbözik 1984-től.

Persze az ember (az olvasó) elvárásai hihetetlenül megnövekednek, ha számos helyen hallja, olvassa, hogy a szerzőt komolyan esélyesnek tartják az irodalmi elismerések legnagyobbikára, a Nobel-díjra. Így lehet az, hogy egy erősen rajongott trilógia végigrágása után kissé megvezetve érzi magát. Murakami munkásságába jobban bele kéne ásnom magam, hogy véleményt mondhassak, megérdemelné-e a világraszóló (és felülmúlhatatlan) elismerést. Az 1Q84-ből kiindulva egyértelmű nemet mondanék, de nem teszem, ameddig nem olvastam a többi – magyarul megjelent – könyvét.

Az 1Q84-ről általában is elmondható, hogy kevés szereplővel dolgozik, a cselekménye pedig rendkívül csekély, de nem ettől válik helyenként unalmassá. A történet 1984-ben, Tokióban kezdődik, itt ismerkedünk meg a két fő szál főszereplőivel Tengóval és Aomaméval.

Aomame a lány (neve zöldbabot jelent, és még Japánban is ritkának számít), pontosabban már nő, egy elit sportklub edzője, aki egy különös öreg hölgy megbízásából időről időre pasikat tesz el láb alól. Vértelen, tűpontos módszerrel dolgozik, áldozatai pedig mindig olyan emberek, aki erőszakos cselekményeket követtek el, többnyire védtelen nők vagy gyermekek rovására, de vagy a szerencséjük vagy a társadalmi pozíciójuk miatt a törvény nem sújtott le rájuk.

Szóval, Aomame és az öreg hölgy, a Tamaru nevű biztonsági és mindenes szakember közreműködésével afféle titkos igazságosztót játszanak. Aomame tökéletes erre a szerepre, szinte feddhetetlen életet él… vagyis nem is él szinte semmilyen életet. A sportklubos munkán kívül mindössze azzal szórakozik, hogy időnként bárokban pasikat csíp fel, akikkel luxusprosti módjára egy-egy estén elszórakozik, de ennyiben ki is merül a magánélete. Ezekről a kalandokról persze senki nem tud. Közben vágyakozik. Maga sem tudja pontosan miért, de egy általános iskolás korából ismert fiú után sóvárog, aki az osztálytársa volt, és egyszer megfgoták egymás kezét. Aomame családja egy vallási szekta tagja volt, a kislányt ki is közösítették a gyerekek, ez a fiú is csak egyszer fogta meg a kezét, de az nagyon mély nyomot hagyott benne.

A fiú – és ezt az első kötettől kezdve tudjuk – Kavana Tego volt, jelenleg matematika tanár, aki írói ambíciókat dédelget, és ugyancsak élénken emlékszik az egykori osztálytársi kézfogásra.  Ez az egymás utáni vágyakozás adja  a három kötet gerincét, mellette pedig kicsit játszunk a világokkal, a képzelet és a valóság összemosásával, de csak óvatosan, szinte tét nélkül, és érzésem szerint túl sok elvarratlan szállal.

Tengo barátja és mentora, Komacu úr, neves szerkesztő egy nap azzal bízza meg kezdő irodalmár barátját, hogy egy, a pályázatukra érkezett rosszul megírt, de történetében lebilincselő művet írjon át. Tegye szalonképessé, s ha siker lesz, mindnyájan jól járnak. Tengo elvállalja a feladatot, habár ez kissé csalás-szagú, de legalább nem törvénytelen. A könyv címe: A légből szőtt gubó. Egy különös, Fukaeri nevű lány írta, pontosabban lediktálta. A történet elképesztő, különös kis emberkék szerepelnek benne (little people) – akikről végül nem sokat tudunk meg –, és egy olyan világban játszódik, ahol két hold lebeg az égen. Egyik a megszokott, a másik kisebb, zöld. A regény világa valóságtól elrugaszkodott, mégis a körülmények arra mutatnak, hogy a szinte írásképtelen Fukaeri ezt nem pusztán kitalálta, hanem el akarta mondani. lediktálta a vele történt eseményeket.

Amikor Amomame egy nap egy gyorsforgalmi útról a vészlépcsőn leereszkedik, még nem tudja – de hamarosan rájön –, hogy egy egészen másik világba érkezett. Ha felnéz az égre, két holdat lát: egyik a régi, megszokott, a másik kisebb, zöld, és hűségesen követi a nagy testvért. Magában úgy fogalmaz, hogy 1Q84-be került.

Amikor teljesítette az utolsó küldetését, meggyilkolta az Előfutár nevű szekta vezetőjét, aki az öreg hölgy informácói szerint kislányokat erőszakolt meg, az élete még elszigeteltebbé válik. El kell rejtőznie, és egy külvárosi apartmanházban húzza meg magát. Egy este teljesen véletlenül meglátja az erkélyről Tengót, akit egész életében keresett. Aomame története a három kötet végéig itt megreked, csak kétszer teszi ki a lábát, meg kell hagyni, akkor viszont izgalmas dolgok miatt, de sok-sok oldalon keresztül olvashatjuk, hogy ül az erkélyen és várja, hogy újra felbukkanjon Tengo.

A másik szálon Tengo is lassan rájön, hogy a körülötte megváltozott világnak köze lehet az általa átírt könyvhöz. Nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy bizony van köze, ő az átírással, Aomame meg a vészlépcsőn való leereszkedéssel jutottak ebbe a másik világba. A kiútra pedig csak a harmadik kötet végén találnak rá.

A harmadik kötetben megjelenik még az Usikava-szál is. Ő egy rossz külsejű, szerencsétlen sorsú, ám annál élesebb eszű magánnyomozó. Az Előfutár megbízásából keresi Aomamét, eljut Tengóhoz is. Usikava szerepe a lassú eseménytelenség elmozdítása a végkifejlet felé. Ahhoz képest, hogy végső soron mellékes figura, messze ő a legérdekesebb az egész történetben.

A trilógia fordítását Erdős György kezdte meg (és sajnos idő közben elhunyt), őt dicséri a zseniális alcím: Ezerkülöncszáznyolvannégy – de gyanítható, hogy sok-sok hiba is kötődik a nevéhez. Nem ismerem az eredeti szöveget, de kétségtelen, hogy a promó-részlet annak idején a Leiter Jakabra is felkerült,  az első kötet gyakori nyakatekert mondatai, időnként avítt szóhasználata nekem nem tetszettek. A kínos szex-leírásokról nem is beszélve. Habár könnyen lehet, hogy ezek vértelensége inkább Murakami hibája. A fordítói munkát Nagy Anita fejezte be, a szöveg gördülékenységében éreztem némi javulást.

Ami menthetetlen: a hosszas érdektelen oldalak tömege, a folytonos ismétlések, a “hülyebiztos” megmagyarázások. Murakami mindent (de mindent) szájba rág, ehhez képest a végén mégis úgy éreztem, hogy a gondosan elhintett információmorzsáknak csak töredékét használta fel a végső megoldásnál. Mintha nem lett volna kedve (ideje? fantáziája?) minden mozaikdarabkát felvenni, összeilleszteni. Így végül az emberben marad egy olyan érzés, mintha egy halom dolgot teljesen fölöslegesen olvasott volna el, mert végül semmi de semmi jelentőségük nem volt.

A könyv külalakja viszont megér egy kis plusz dicséretet. Nagyon szép, igényes kivitelű kötetek ezek, a Geopen Kiadónak jár érte a kalapemelés.

1Q84 – első könyv, Geopen Kiadó, 2011., 510 oldal, ISBN: 9789639973305

1Q84 – második könyv, Geopen Kiadó, 2011., 468 oldal, ISBN: 9789639973510

1Q84 – harmadik könyv, Geopen Kiadó, 2012., 568 oldal, ISBN:  9789639973626

Reklámok

Három kötetben a kétholdas pagonyban – Murakami Haruki: 1Q84 (1-3.)” bejegyzéshez ozzászólás

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s