Az úszó szerzetesről – Malachy McCourt: A Monk Swimming

Az az igazság, hogy ha író akarnék lenni, valószínűleg egyetlen dolgot kérnék a Teremtőtől, mégpedig hogy legyen szíves, intézze úgy, én is a McCourt családba születhessek. Úgy tűnik ugyanis, a család férfitagjai  meg voltak/vannak áldva azzal a ritka képességgel, hogy érdekesen és megbocsátó humorral (Frank több megbocsátással, Malachy harsányabb humorral) tudtak/tudnak történeteket elmesélni.

Frank McCourtot persze nem kell bemutatni, ha mást nem, az Angyal a lépcsőnt nyilván sokan olvasták. Nekem nagy kedvencem még tőle A tanárember is, de most nem róla akarok írni.

Frank egyik öccse, a már gyereknek is nagydumás Malachy, ugyanis egyszer csak úgy döntött, ír egy visszaemlékezést. Ez innentől fogva lehetne tragikus szenvedés, könyv a Nagy Író árnyékában, keserves és folytonos összehasonlítgatás, de nem. Persze ne várjunk mást, mint amit ez a könyv adni tud;  Malachy, visszaemlékezése alapján ugyanis egy belevaló ír tahó, már elnézést, na jó, legyen csirkefogó,  és hála az égnek, egy percig sem szeretne Frankre hasonlítani.

Malachy nem is íróként lett híres, inkább színpadi sikerei, no meg az általa üzemeltetett Malachy’s nevű kocsma szerzett neki hírnevet New Yorkban. Imádták a rádióműsorokban is, mert kendőzetlenül őszinte stílusa volt, és a népeket akkoriban nemigen zavarta, hogy a kendőzetlen humort a megfelelő maligán alapozza meg.

Az önéletrajzi írás jó humorral, ízes ír szlenget használva mutatja be, hogyan is boldogult az ötvenes-hatvanas években egy ír bevándorló New Yorkban, s mindeközben anekdotát anekdotára halmozva ismertet meg minket az akkori amerikai szellemi és politikai élet eddig sosem hallott (néhol pikáns) részletével. A könyvben olvashatunk Grace Kellyről,  Warren Bettyről vagy Shirley McLaine-ről éppúgy, mint az akkori nagyváros azóta névtelen homályba veszett önjelölt művészeiről és filozófusairól. Hogy teljes legyen az öröm, McCourt persze nem hagyja ki a politikát sem a játékból, fanyar iróniával ír  a McCarthy bizottságról, az orosz emigránsok képmutató klubjáról vagy éppen arról, hogy a jó öreg Niki H. (Hruscsov) ominózus bal cipősarka hogyan is utasította maga mögé a kapitalista ipar remekét, azt a kalapácsot, amit az ENSZ-ülés levezető elnöke kénytelen volt ripityára törni.

Magyarul sajnos nem jelent még meg Malachy  igen szórakoztató, igazi ír kocsmahumorral és káromkodásokkal fűszerezett memoárja, az A Monk Swimming (jobb híján: Az úszó szerzetes), de ha valaki szokott angolul olvasni, annak feltétlenül ajánlom, mert nem fog csalódni. Mármint nem fog csalódni, ha nem egy Frank McCourt típusú könyvet vár, mert a két testvérben ugyan közös az, hogy mindketten mesélnek, de míg Frank a Hamupipőkét meséli, ahol ő a széplelkű Hamupipőke, Malachy inkább a Piroska és a farkast, ahol persze ő inkább a farkas. Frank egy irodalmi géniusz, Malachy meg jól ír, és bár mindketten nagyszerű emberek, ahogyan az már testvéreknél lenni szokott, egészen máshogyan.

Kedvcsinálónak álljon most itt egy rövid részlet saját fordításban:

Egyszer  a New York-i Rögbi Klub brit titkára bejelentette, hogy Őfelsége II. Erzsébet és ágytársa, Fülöp herceg New Yorkba érkezik, és hű alattvalóik hódolatát a Hatvanhatodik utcai Fegyvertárban készek  fogadni. A klub számára korlátozott számban  álltak rendelkezésre jegyek, én meg tréfából vetettem kettőt, mert az járt a fejemben, meghívom álmaim hercegnőjét, Anita Whitneyt, kísérjen el a nevezetes eseményre. Beleegyezett, de amikor eljött az este, és megérkeztünk a fegyvertárba, meglehetősen idegesen volt, mivel ott voltak ezek a királyi emberek. Igaz, én is ideges voltam, mert mellettem meg ott volt Ő. Szerencsére nem kellett sokáig várnunk, elég könnyen átjutottunk az akkoriban még nem túl szigorú biztonsági ellenőrzésen, és már bent is voltunk a nagyteremben.

Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva azt hittem, nem lesznek sokan a királyi pacsi és seggnyalás alkalmából, de tévedtem. Körülbelül hatezer hisztérikus brit és anglomán gyűlt ott össze, ráadásul egészen úgy viselkedtek, mint Margaret Thatcher futballhuligánjai. A tiszteletreméltó öreg gyarmatosítók és hölgyeik leginkább könyökkel igyekeztek jobb pozícióba kerülni, miközben azt visítozták – igen, visítozták- hogy „A Kiráááálynő, A Kiráááálynő, Isten áldja!”

A hőség, a vakító fény és a mosdatlan britek tömény izzadságszaga túl soknak bizonyult az én gyönyörű Anitám számára, aki hirtelen rosszul lett, és szeretett volna azonnal valahol máshol lenni. Kénytelenek voltunk hát átverekedni magunkat a barbár hordán, hogy le tudjunk lépni.

Halleluja! A terem sarkában volt egy hatalmas tölgyfa ajtó, amit egy Jimmy Snow nevű zsaru őrzött. Mivel valahonnan ismertem, megkértem, hogy segítsen, úgyhogy átengedett minket azon az ajtón.

Egy hatalmas és hűvös, faborítású előszobába jutottunk, messze a fecsegő britektől. A sarokban felfedeztem egy bárpultot. Fehér zakós, csokornyakkendős pincér ácsorgott mellette. Pillanatok alatt sikerült két konyakot szereznünk ettől a kedves emberi bernáthegyitől, gyönyörűséges Anitám pedig kezdett magához térni. Tekintettel arra, hogy megmentőnk nem tartott igényt a felajánlott fizetségre, kénytelenek voltunk további italokat rendelni.

Ebben a pillanatban azonban szélesre tárták az ajtókat, és becsődült II. Erzsébet Nelson Rockefeller kormányzó társaságában, mögöttük Fülöp, Edinburgh hercege, Robert Wagner polgármester és még néhány színes egyenruhás fickó. Az egyik tábornok odajött, ahol Anitával a konyakok mögött állomásoztunk, és közölte, hogy Őfelsége most már készen áll hivatalosan is üdvözölni minket. Megkérdezte a nevünket, és megkért minket, hogy álljunk be a sorba. A szobában lévő nagyjából tíz ember szépen felsorakozott, a tábornok pedig sorban bemutatott mindenkit Erzsinek és Fülöpnek, akik elsétáltak előttünk, üdvözöltek minket, és mindenkivel kezet is fogtak: Rockefeller kormányzó, Wagner polgármester, Mrs. Rock, Mrs. Wag, Mr. ez meg az, Miss Anita Whitney, Mr. Malachy McCourt. A bemutatkozás után Fülöp herceg odajött hozzám, és csevegni kezdtünk.

„Ön mit csinál itt New Yorkban?”

„A dokkoknál dolgozom, rakodóként. Dokkmunkás vagyok, hogy jobban értse, Uram.”

„Ön ír, ugye?”

„Így van.”

„Volt egy kis tüntetés ellenünk tegnap a mólónál. Remélem, nem volt ott.”

„Nem. Muszáj volt dolgoznom, tudja lassan esedékes a havi bérleti díj.”

„Értem. És hogy tetszik Önnek Amerika?”

„Nagyon tetszik. György bolond volt, hogy kiengedte a kezéből.”

„Nos, mindannyian követünk el hibákat.”

A csevegés itt hirtelen félbeszakadt, mert az aprócska termetű királynő csatlakozott hozzánk, és megkérdezte, mit is csinálok én New Yorkban. Az új haverom, Fülöp csak annyit mondott: „Ne faggatózz túl sokat, Drágám.”

„Ó, akkor talán indulhatnánk.”

„Valóban”, – mondta Fülöp, kezet rázott velem, és már mentek is. Aztán hirtelen visszafordult, és még annyit mondott, ha valaha Londonban járok, feltétlenül ugorjak be hozzá.

Természetesen.

Ez alkalommal egyébként sikerült megfejtenem egy, a királyi család támogatóit és ellenzőit oly régóta kínzó, kérdést is, vagyis, hogy mit csinál a Királynő a régi ruháival.

Az a helyzet, hogy hordja őket.

Az Alattvaló-Uralkodó párbeszéd alatt Anita csodálatos száját eltátva állt, és csak nézte, milyen vakmerő és szellemes társalgó vagyok. Később elmagyaráztam neki, hogy néha muszáj gyakorolnom, hogyan bánjak a rangban alattam állókkal. Otthagytuk hát a fegyvertárat, aztán beugrottunk pár kocsmába, de ember nem volt, aki elhitte volna, micsoda kalandba keveredtünk aznap este a Hannover-házzal.

 Malachy McCourt: A Monk Swimming

1999, Hyperion

ISBN-10: 0786884142

Reklámok

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s