Azt hiszem, a füge miatt volt. Merthogy a füge, az milyen nagyon erotikus, vagyis, hogy a világ legerotikusabb gyümölcse. Ezt nem sokkal ebéd előtt mondta nekem mosolyogva, amikor kettesben maradtunk hátul, a diófa árnyékában, a padon. Én meg zavaromban bele is rúgtam a kisvödörbe, akkorát, hogy a fügék szanaszét gurultak, a zajra meg előjött nagyanyám a nyárikonyhából, meglátott minket egymás mellett, összecsapta a kezét, és ráripakodott Petire, hogy azonnal eltakarodjon a disznókhoz hátra, nekem meg lekevert két akkora pofont, hogy azt se tudtam már, mi szakadt rám hirtelen.

Ebédnél aztán, mielőtt kimerte a levest a tányéromba, egészen közel hajolt, és azt mondta csendes indulattal, hogy megnelássalakazzalabüdöscigánnyalmégegyszer-mertletörömaderekadat, de ezt csak úgy kiengedte a fogai közül, mintha nem is nekem beszélne, hanem a gőzölgő levesnek. Anyámat aztán otthon hiába kérdezgettem, csak vonogatta a vállát, hogy mit tudja ő, meg nagyanyám már félig bolond, minek foglalkozom egy vénasszonnyal. De engem csakazért is foglalkoztatott ez az egész, na nem a vénasszony dolog, hanem a Peti dolog. Mert onnantól fogva elég gyakran méláztam a fügéken, meg azon, hogy mondjuk, szóval, hogy hogyan is képzelte Peti ezt az erotikus dolgot egészen pontosan…

Aztán márciusban, amikor lementem a nagyanyámékhoz a Julcsinak szánt nyúl miatt, végre újra összefutottam a vele. A kocsmában álldogált a pultnál, én meg behúzódtam az eresz alá, mert elkapott az eső hazafelé menet, aztán már csak azt éreztem, hogy valaki átfogja a derekam, és azt súgja a fülembe, hogy vigyázzak, meg ne fázzak, mert csurom víz a hajam. Elnevettem magam, mert csak attól lettem vizes, hogy egészen hozzám hajolt és a fekete hajáról a nyakamba folyt a víz, de akkor ő már nem nevetett, csak sóhajtott egyet, nekem meg elállt a szavam is, mert olyan jó illata volt a bőrének közelről, mint a napsütötte vászonnak.

Onnantól fogva engedelmes rendszerességgel látogattam a nagyszüleimet, mindig péntek este érkeztem hozzájuk, bár péntek ebéd után indultam otthonról – de valami isteni szerencse miatt az a pár órányi elveszett idő nem szúrt szemet se anyámnak, se nagyanyámnak. Abban viszont a Petinek igaza volt, hogy a boldogságnak édes, fügeillata van …

Egészen következő év január tizenhetedikéig volt nekünk ez a mi egymásba feletkezésünk, mert akkor este megérkezett anyám, nagyanyám a postáról hívatta fel a szomszédasszonnyal, aki ezek szerint látott minket Petivel. Hozzám senki se szólt semmit, csak bezárkóztak a konyhába. Egy óra múlva kerültek elő, de akkor már mindkettejük szeme ki volt sírva. Nekem le kellett ülnöm a konyhában, Tibort meg elküldték érte, és amikor Peti belekezdett volna, hogy komolyak a szándékai, a nagyanyám ráparancsolt, hogy fogja be a száját, mert most ő beszél.

Amikor a nagyanyám a fiúgyereknél tartott, Peti már nem nézett rám, csak az asztalterítő hímzett monogramját bámulta mereven. A vörössel hímzett monogramot: P.J.

Ennek huszonöt éve. A terítőt nagyanyám halála után anyám kimosta, kikeményítette, és nekem adta. Mára csak az a két betű maradt belőle. P. J. Anyánk monogramja.