(részlet)

Azt hiszem Romániában, vagy egy különös, tétova bolygón, amelyet valamilyen okból szintén Romániának hívtak, az ezerkilencszázas évek elején született egy kislány, aki öregasszony (is) volt. A kislány alatt – nem tudom máshogy fogalmazni –, olyan szellemszerűen ott kapálózott egy öregasszony fekete gyászruhában, és hörgött folyamatosan. Csak az odavalósiak látták és hallották, más nem. Jött a szomszéd faluból a kocsmáros, hozott egy csupor kutyamézet, meghajolt, megcirógatta a kislány arcát, de nem vette észre. Jött a gyártulajdonos, a báró, hozott egy medvebőr bölcsőt, nem hajolt meg, de megsimogatta a kislány arcát, olyan arisztokratásan, de ő sem vette észre. Jöttek katonák, felhúzott gallérral, hoztak sonkát, tojást, két kecskét, meghajoltak, egyik még a szemüvegét is levette, de ők sem vették észre. A medvebőr bölcsőn még volt egy kis vér, az ráfolyt a kisded körmére, és fekete lett a vége, na, azt már mindenki észrevette. A helybéliek megrémültek, de annak azért örültek, hogy csak ők látják, a kislánynak legalább könnyebb lesz, gondolták. Biztos, ami biztos hívattak vajákos asszonyokat, meg hivatásos boszorkány-és ördögűzőket, de ők meg nem akarták látni azt az öregasszonyt, mert egyrészt túl sok volt már az ő tudásukhoz képest, másrészt, mindegyik magát vélte felismerni az ócska tekintetben. Hazaszaladtak, és többé rendes munkával keresték a kenyerüket. A gyárban mindenki a kislányról beszélt, gyorsabban folyt a munka, mint általában. A kemencéket jobban fűtötték, olyanok voltak, akár a hatalmas cipók, rengetek poharat fújtak egy hét alatt, mert az aktív, építő gondolatok, sokat tudnak hozzáadni a művészethez, és az üveg megmunkálása bizony művészet. A sámán – aki egyébként nem volt igazi sámán, csak azért kapta meg ezt a tisztséget, mert ő tudott legkevesebb poharat fújni, az asztmája miatt – azt tanácsolta az anyának, aki már az öngyilkosság gondolatát dédelgette a kisgyermek helyett, hogy ne is törődjön vele, próbáljon nem figyelni rá. Félrecsúszott az aurája, mondta, elmúlik majd ez a rémálom, nem lesz semmi baj. A Nagytanács előtt is elmondta ezt a sámán, a kemence helyeslően morgott hozzá, a forró üveg úgy izzott, mintha ki akart volna törni börtönéből. A bőrkötényen az aranyszarvas bólintott egyet, vagy csak úgy látták, úgy esett rá a fény, mintha bólintana. Egy hónap alatt az öregasszony hozzáfiatalodott a csecsemőhöz, és eltűnt teljesen. Csoda történt, fellélegzett az egész kolónia, ünnepséget rendeztek, levágtak húsz borjút, az egész telep egyetlen ünneppé változott. A kislány szemében azért megmaradt valami abból a némberből. Az iskolában alig merte felszólítani L úr az iszákos tanár: úgy érezte, ha ránéz felelés közben, valami szorongatja a torkát. A többi gyerek nem mert csúfolódni vele, mert akik megtették- ők úgy mondták bátorságból-, legalább két hétig nem jöttek iskolába, belázasodtak, félrebeszéltek, és hánytak. Aztán elmúlt ez is. A kislányból felnőtt nő lett, és teljesen normális. A kolónia akkor már másik országban élt, ugyanúgy együtt, de más földön. A báró felszámolta az üveggyárat, valószínűleg elkaszinózta a nyereséget. Az üvegművesek csak a gyárkapu kérték el, meg a járandóságukat, összepakoltak, és az egyik szomszédos ország- de az is lehet, hogy bolygó- arra alkalmasnak vélt területén, ami jó messze volt minden településtől, felállították a hatalmas kaput. Majd felépítettek egy másik világot.
Vittem ki az újabb adag elásni való könyvet a kertbe: három regény, beszédes borítók, miközben előszedtem az ásót és beleszúrtam a földbe, a történetre gondoltam, hogy nagymamám mesélte, vagy álmodtam. Meg arra, hogy ő volt-e az a kislány, vagy az ő anyja. Aztán rájöttem, hogy a halála után a régi házban a Déli Krónika egyik riportja alatt hallottam ezt a történetet, először csak alapzajnak hittem, majd amikor egyre jobban koncentráltam, teljesen kivehető volt Mamika hangja, szép kerek mondatok magyarul, de kicsit távolodva is tőle. Akkor nem álmodtam, és ez nagyon jól esett. Valamiért leszaggattam a három könyv borítóját, nem ástam el őket, hanem bevittem a fészerbe a szerszámok közé.

Az üvegfúvók űrhajót építettek a kolónián. Átlátszót. Nem is építették, hanem fújták, külön kemencét kellett hozzá építeni, persze titokban, hogy a városka lakói ne sejtsenek semmit. Igazából templom volt az, nem is űrhajó, de akkor még nem gondolták, az elején nem, mire elkészült, akkor vették észre. Dédapám fejében megfordult ugyan, hogy milyen szép lenne egy olyan átlátszó izéből látni a Földet, meg a többit utána, de mindenki tudta, hogy soha nem fog repülni az a masina. Attól kezdve megálmodta magának az utat, és egy életre elég volt neki, meg persze az átlátszó templom, amit egy idő után már nem lehetett takargatni, főként, amikor elkészült és meggyújtották benne a mécseseket. Szép lett, gondolta az egyik kormos kisfiú, szép giccses. Kifújták magukból a vágyat, hogy repüljenek.

Kapcsolódó cikk: A halott ikertestvér és más démonok – Sopotnik Zoltán: Saját perzsa