Jó bulváros a cím, ugye? Nem véletlenül. Szeretném ugyanis, ha nem mennénk el Saját perzsa mellett. És Sopotnik Zoltán mellett. [És a nevét is tanuljuk meg leírni, varázsnév ez: Sopotnik – nem nehéz ám. Annyira.]

A Saját perzsa (Libri, 2012.) kategorizálhatatlan kötet, a rendszerező elmék talán zavarba jönnek tőle, de aggodalomra semmi ok: mindössze a vers és a próza közé kell rakni. Végül is, jó ötlet (ahogy Sopi maga is mondja), hiszen, ki olvas ma verset. Mondhatnánk úgy is, hogy itt egy frappáns árukapcsolás.

Lineáris olvasást javaslok, hogy a kezdő verses szakaszokkal kicsit bemelegedjünk. Elinduljunk befelé ebbe a világba, ami ugyan Sopotnik világa, de nem nagyon lehet kívüle maradni. Nem is érdemes. Mondom ezt annak ellenére, hogy én általában leizzadok, ha Sopotnikot olvasok – és nem a kánikula miatt. A tenyerem is nyirkos lesz, előfordul, hogy a sorok között bámulok kicsit magam elé, főleg a verseknél. Szóval, csak lassan, komótosan.

A Krokodil (Kortárs, 2003.) kötet Sopotnik-hangja után számomra Az őszinteség közepe (JAK-L’Harmattan, 2006.) volt a telitalálat. Olyan kortárs versek, amiket értek, legalábbis azt hiszem – így foglalnám össze a lehető legegyszerűbben. És őszinték, de mennyire! A Futóalbum (Kalligram, 2009.) így utólag a Saját perzsa előfutárának tűnik: a lakótelepi futások, a mitikus tevékenységek, szocreálba üvegesedett démonok migrénes költőjének körei.

A legújabb kötetben a Fejfájós park verseivel indulunk, itt kezdődik a “hajsza a perzsa után” – fel is bukkan, hol seregestül, hol csak utalásként, mint egy vissza-visszatérő, csalafinta motívum beteg meséink perzsaszőnyegén.

A Bársonyos szanatórium szakasza világok között mozog, például az Álmos műhold című vers színtiszta kegyetlensége sokáig tud visszhangozni az emberben, de megint itt van a szerelem is, sőt még Petri is.

A Borzas haza és a Nulladik napok verseiben már minden ismerős lehet, ha sorrendben olvastunk, ugyanakkor minden vers új szögeket üt… valamibe. Kinek a fejébe, kinek egy koporsóba, igen, lehet, hogy el is kell temetni ezt-azt – döntse majd el az olvasó.

Lassú társas – ez a címe a kötet közepébe ékelt, nagyjából ötven oldalnyi prózának, amiből jócskán bírnánk többet is.

A dolog úgy áll, hogy van egy világunk, ez a megkerülhetetlen, soha fel nem oldott ferde múltunk, ahol töpörtyűszagú szocialista politika szól a portások rádiójából, és hiszitek vagy nem, de ezt is lehet úgy elmesélni, hogy tényleg meseregény legyen a „durvábbik fajtából”. Kis Moszkva a hely – a város savanyú vargabéles, elsózott krumplipüré –,  Hangulat és Piccoló presszó, valamint a monumentális, kimondatlan baljóslattal terhelt üveggyár. Síkideggyár. Az arcok – egy letűnt kor üvegfúvói – a kocsmák és szánalmas művházak tikkadt alkoholistái, csupa jobb sorsa érdemes figura, akik Sárcsótányban ragadtak.

A költőnek, aki éjjelente a kertbe ássa el a közepesnek vagy rossznak talált könyveket, van egy ikertestvére. Volt. Kettejük között különös kommunikáció zajlik, az ő hírvivőjük, a titkos jelek tudója, a perzsa. Egy valahonnan itt maradt perzsa harcos, törött sisakkal (még csak nem is csatában sérült meg, egy ufó koppintotta fejbe, és ez az ért elég ciki, de Sopotniknál ez csak természetes).

Megírja persze a saját mítoszát is, a tűz körül ülő névválasztó-gyűlést, a sámánnal, a bólintó aranyszarvassal, igazából itt kicsit fellélegzünk. Olyan ez, mint egy legyintés, amivel kicsit le lehet hessenteni a pátosz csillámporát – úgy mindenről.

Azt képzelem – abban reménykedem –, hogy Sopotnik folytatja és újra- meg újraírja az élete regényét (akár Kukorelly), szóval, úgy két-háromévente felbukkan majd egy prózakötet ebből a Kis Moszkvából indulva, üveggyárral vagy anélkül, vérszívó, szivárvány szárnyú balkáni legyekkel.

Fülszöveg:

Még élt a testvérem, mikor kitalálta a perzsát. Hogy átküldi néha. A súlyos betegek fantáziája nem ismer határt. (Egy kontra az égieknek, vagy ki tudja.) Falat, csempét tör, bontja a száraz elmét. Így beszélgettünk, ha már rendesen nem lehetett. – Sopotnik Zoltánnak démonai vannak. Meg angyalai, meg főleg egy perzsája, aki csak az övé. Vagy inkább azé, aki ebben a kötetben Sopotnik Zoltánként szólal meg, és a fentiek mellé még bonyolult családja is van, tele tragédiákkal, történelemmel, apró és kevésbé apró élethazugságokkal. Egyszóval tele a puttonya, és ebből a puttonyból néha vérfagyasztó, néha varázslatos figurák bukkannak elő. Egy üveggyár például, ahol a munkások között a sámán tart rendet, vagy egy kislány, akit mindenki öregasszonynak lát. Ez a könyv az ő történetüket meséli el, versben és prózában, fájdalmasan és gyönyörűen. Meseregény a durvábbik fajtából.

186 oldal

Libri Kiadó, 2012

ISBN: 9789633101223