Az olimpia pedig mindenkié

Az olümpiai játékok az ókorban egyszerre töltötték be a sport- (atlétikai) és vallási esemény szerepét. A pánhellén játékokat Zeusz tiszteletére rendezték, ezek közül a négyévente Oülmpiában megrendezett esemény volt a leghíresebb, legnagyobb presztízsű.

A részvételhez már akkor is kvalifikációra volt szükség, a verseny előtt pedig minden sportolónak esküt kellett tennie Zeusz szobránál arról, hogy tíz hónapja edzésben van. Egy legenda szerint csak fiatal versenyzők vehettek részt a játékokon, Plutarkhosz szerint előfordult, hogy valakit azért zártak ki, mert túl érettnek bizonyult.

Az ókori játékokat is bizonyos értelemben nemzetközinek tekinthetjük, hiszen minden görög városállamból érkezhettek versenyzők, így a gyarmatokról is. Megmérethették magukat kocsihajtás, futás, birkózás, bokszlás, pankráció, és pentatlon versenyszámokban.

Az újkorban Pierre de Coubertin báró nevéhez kötődik a négyévente megrendezett olimpiai játékok hagyományának felélesztése. 1894-ben alapította meg a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot (Demetriosz Vikelasszal), s az 1912-ben rendezett V. nyári olimpiai játékokon ő maga is részt vett – ez volt az első olyan olimpia, ahol mind az öt földrész képviseltette magát.

Ezen az olimpián még – az ókori hagyományokra, a test és lélek kapcsolatára utalva – művészeti versenyek is voltak. Öt földrész  alkotói mérettek meg az irodalom, szobrászat, festészet, építészet és zene területén. Nagy esemény volt az 1912-es olimpia, összesen 28 nemzet 2407 versenyzője vett részt a játékokon.

Az olimpiai játékok azóta is hatalmas – ha nem a legnagyobb – sporteseménynek számítanak, és alighanem annál valamivel többnek is.

A számokban is jól tükröződik az esemény jelentősége: a most zajló londoni olimpiára Afganisztántól a Zöld-foki Köztársaságig összesen 204(!) ország delegált közel tíz és félezer versenyzőt.

A vérbeli sportolók élete – kis túlzással – az olimpiákat összekötő négyéves felkészülési időszakokból áll. Közben persze el-elugranak világkupákra, kontinens-versenyekre, és a begyűjtött eredményeikkel biztosítják maguknak a megfelelő hátteret az olimpiai részvételhez. A kvalifikációs versenyekkel pedig végleg eldől, kik tartoznak valóban a legjobbak közé. Ugyanis csakis a legjobbak juthatnak el az ötkarikás játékokig.

Aki ott van – mert kivívta magának a jogot, hogy ott lehessen – máris győztes. Ugye, ez egyértelmű?

Mi tehát az olimpiai részvétel? Kétségtelen, hogy elsősorban sportolói teljesítmény, egyének és csapatok megfeszített munkájának óriási eredménye.

Ugyanakkor az ország, a nemzet képviselete is. Igenis együtt sírunk, együtt örülünk a sportolóinkkal. Ezek a srácok, lányok a hazájukban készülnek fel a versenyekre, a nemzeti színeket szó szerint az egész világ előtt fényesítik. Azzal, hogy ott vannak.

Az olimpia idején még azok is tájékozódnak az eredményekről, meg-megnéznek néhány közvetítést, akik egyébként nem a sportcsatornákat állítják be a tévé távirányítójának első gombjaira. Ha van magyar induló, olyan sportágakat is figyelemmel kísérünk, amiket eddig talán nem is ismertünk.

Drukkolunk. Az olimpia közösségi élmény, akkor is, ha kivetítőn nézzük valahol a városban, akkor is, ha rádióban hallgatjuk a kocsiban, akkor is, ha villamoson figyeljük.

Ehhez képest:

Cseh László azt mondja az édesanyjának egy kevésbé sikeres(?) olimpiai szereplés után, hogy nem mer hazajönni?!

Ungvári Miklós elnézést kér az ezüstéremért?!

Gyurta Dánielről, aki világrekorddal aranyérmet szerez, szánalmas cikkek jelennek meg?!

És akkor még nem beszéltünk a Schobert Pénzért-mindent Norbert önmagát minősítő facebookos megjegyzéséről („Szerintetek miért égünk ekkorát a Londoni Olimpián?” – igen, a helyesírás sem az erőssége), amit persze már gondosan eltávolított. Vagy Bochkor Miért-nem-vagy-még-a-süllyesztőben Gábor  siralmas megjegyzését, Szilágyi Áron aranyának közvetítése kapcsán (Bochkor pofon vágta volna az elérzékenyülő riportert…) –  és sajnos sorolhatnánk az állandó elégedetlenségben élő, nyomorult lelkületű emberek szégyenletes megnyilvánulásait.

Szégyenlem magam.

Négyévente van egy világméretű esemény, ami nem kis idealizmussal olyan célokat tűz ki maga elé, mint például, hogy a játékok idején köttessen fegyverszünet, legyen béke a Földön. (Ez persze nem jön be, sőt volt rá példa, hogy a háborúk miatt olimpiák maradtak el, tudjuk.)

Négyévente egyszer itt az ideje, hogy valaminek igazán örüljünk. Együtt.

Szégyenlem magam, mert tudom, hogy ezek a szerencsétlen, ostoba emberek, akik a fenti megjegyzéseket tették, nagyon kevesen vannak. (Alapvetően ennek persze örülni kéne.) Miért a szégyen mégis? Azért, mert ezek az emberek ott vannak – ott lehetnek –  ma Magyarországon, ahol ennyire hallatszik a hangjuk. Érdemes elgondolkodni, ők vajon mivel vívták ki maguknak ezt a jogot.

Reklámok

Az olimpia pedig mindenkié” bejegyzéshez egy hozzászólás

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s