„A hosszú beállítások nagymestere”, az olasz Michelangelo Antonioni forgatókönyvíró és rendező július 30-án ötödik esztendeje, hogy nincs közöttünk. E rövid megemlékezés apropója kettős: idén 1912-es születésének centenáriumáról sem feledkezhet meg a magára valamit is adó filmbarát.

A kevés híján kilencvenöt esztendőt megért Antonioni (Ferrara, 1912. szeptember 29. – Róma, 2007. július 30.) mintegy kéttucat nagyjátékfilmet és számos dokumentumanyagot forgatott (olasz városokról vagy Kínáról stb.), elcsépelt megállapításnak számít, de való igaz (a közhelyek és frázisok tartalmát nehéz kétségbe vonni), hogy nélküle a mai film nem lenne az, ami. Az énben/tudatban zajló folyamatok képi ábrázolása és (metaforikus-szimbolikus) értelmezése miatta vált minden mozilátogató számára befogadhatóvá, és neki köszönhetjük a normális női karakterek megszületését is.

Pedig – mint olyan sok zseninél megesik – eredendően nem készült annak, ami lett, nem akart filmes lenni, jól menő vállalkozó atyja is a gazdasági pályát forszírozta. Aztán mégis. A művészet ereje, nemde, hatalmas…

Már tulajdonképpen az otthoni „felállás”, a családon belüli status quo miatt – szegény (de szép) anya, tehetős (szállodatulajdonos) apa – hamar találkozott a „burzsoázia diszkrét bájával”, a polgári (kapitalista) lét ön-felfaló és megsemmisítő metódusával, ami filmjeiben folyton fontos hangsúlyt kap.

Antonioni – mint oly sok zseni – filmiskolát nem végzett, a gyakorlatban sajátította el mindazt, amit a szakmáról tudni érdemesnek tartott. Pályáját forgatókönyvírással kezdte – nem mellesleg a vizuális kultúrához hasonlóképpen affinitást mutatott, az építészethez és a képzőművészethez (a festészethez és a rajzhoz), és még ügyesen hegedült is – írt scriptet Roberto Rosellininek és Joel Visconzinnak, adott ötletet Federico Fellininek.

Harminc évesen rendezett először, A Pó népe című „neorealista” horrorfilmet – amely a második világháború hányattatásai miatt majdnem megsemmisült, csupán töredékesen maradt fenn. Az Egy szerelem története című melodrámája az első jelentősebb (és teljes egészében ránk hagyományozott) rendezése, amiben már megvillan a rá jellemző stílus: a történet menete és fordulatai helyett a (fő-) szereplők belső világát emeli ki, ezek válnak fő cselekményszervező erővé.

Ez a fajta „cselekménytelenség”, a hosszú snittek és az új nézőpontú megközelítés jellemzi leginkább a mestert. Nála emelkedik filmes tényezővé az egzisztenciális kétely – akár a társadalmi hierarchia mélyén nyomorgókról, akár materiális értékekben gazdag, de minden más értékben szegény figurákról van szó –, és nála lép elő húsdíszletből igazi alakká a nő. Meg merném kockáztatni, a mai, árnyalt – független filmes – nőábrázolás (nem a hollywoodi sztereotípiákról beszélek) vele kezdődött (lásd: A barátnők, A kiáltás, A kaland című filmjeit). E meghatározó hölgyközpontú mozgóképek – kezdetben vitatott, utóbb egyértelműsített – hatása nagyban köszönhető Monica Vitti színésznőnek. Minden rendezőnek vannak kedvenc színészei és színésznői, vitathatatlan, ha Antonionira gondolunk, Vitti jut eszünkbe.

Olyan meghatározó Antonioni-filmeket követően, mint Az éjszaka, Napfogyatkozás és a Vörös sivatag elkészült a Nagyítás, a Zabriskie Point és a Foglalkozása: riporter, amelyekben a nők után immár a férfiak jutottak kiemelt szerephez. A krimi vagy krimiszerű alaphelyzetek pusztán apropói – erősen sarkítva – az emberi kapcsolatok válságának, a sivárságnak, a társadalomból (a közvetlen, szűkebb, illetve a közvetettebb, tágabb környezetből) történő menekülésnek az elmondására.

E (1960-1970-es esztendők-béli) nagy korszaka után a nyolcvanas években Antonionit elbűvölte a videotechnika – ekkor keletkezett híres szállóigéje: „Meghalt a mozi, éljen a video!” –, filmek mellett (inkább: helyett) klipeket készített például a férfias hangú olasz énekes- és előadó-művésznő, Gianna Nannini számára.

A rendező 1985-ös szélütését követően félig lebénult, nem tudott kommunikálni, második felesége, Enrica segítette. Azonban még ebben az állapotában is forgatott említésre méltó mozikat, az ismert német rendezővel, Wim Wenders-szel a Túl a felhőkön című filozofikus drámát, illetve utoljára az Eros című szkeccs-mozit, az amerikai Steven Soderbergh-gel és a kínai–hongkongi Wong Kar Waijal.

2007. július 30-án valami nagyformátumú filmes projektbe foghatott az Úr, mert ugyanazon a napon szólította magához Antonionit, mint a svéd filmóriást, Ingmar Bergmant. Az bizonyos, ezóta a mennyországi multiplexbe hosszú, tömött sorokban várakoznak az angyalok.

 Antonioni fontosabb filmes elismerései

• Oscar-díj: jelölés a Nagyítás kapcsán a legjobb rendezés és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában (1967); életmű–Oscar-díj (1995)
• Cannes-i filmfesztivál: kétszeres zsűri különdíjas (A kaland, 1960 és Napfogyatkozás, 1962); Arany Pálma-díjas (Nagyítás, 1967), a fesztivál 35. évfordulós díja (Egy nő azonosítása, 1982); négyszeres Arany Pálma-jelölt (A kaland; Napfogyatkozás; Foglalkozása: riporter, 1975; Egy nő azonosítása)
• Európai Filmdíj: Félix-díj az életműért (1993)
• Berlinale: Arany Medve-díj (Az éjszaka) és FIPRESCI-díj az addigi munkásságért (mindkettő: 1961)
• Velencei filmfesztivál: Ezüst Oroszlán-díj (és Arany Oroszlán-jelölés) (A barátnők, 1955); Arany Oroszlán- és FIPRESCI-díj (Vörös sivatag, 1964); életmű–Arany Oroszlán-díj (1983); FIPRESCI-díj (Win Wenders-szel közösen) (Túl a felhőkön, 1995); a Pietro Bianchi filmkritikusról elnevezett díj (1998)