“10 éve, mondja István és Bori.
4 és fél éve, mondja az unokatesóm.
Harmincezer dollár, mondja István büszkén.
Nehéz, mondja az unokatesóm.
Soha, mondja Bori.
Nem lehet itt hagyni, mondja István.
Nem lehetne visszajönni, mondja az unokatesóm.
Barátok … nem nagyon, mondja az unokatesóm, aki szépen, de szomorúan mosolyog.
Egyedül, mondja Bori.
Az ötvenhatosok azt mondjánk ránk, ‘újmagyarok’, mondja István, de a szája összeszorul.
Ez van, ezt mindhárman mondják. Mindhárman más hangsúllyal. Mintha szereplőválogatáson lennék.”

(Izabella Carranza – Mosogatni jó)