Nem tudom, miért volt, a készülődő eső miatt, vagy más miatt, hogy ott állt előttem a nagybátyám. Udvarias volt, szemlátomást nagyapám ősz haját örökölte. Régóta itt él, eleinte nehezen ment a sora, építkezéseken dolgozott. Bori, a felesége főz az étteremben. Elhomályosul a szeme, amikor hozzánk lép, és a sokat dolgozó, de keveset beszélő nők zavarával törölgeti a kezét a kötényébe.

Gyere, fényképezd le a ruhákat is,  mondja aztán kicsit felengedve.

Persze, mondom meggyőződés nélkül. Az a helyzet, hogy nem érdekel a ruha. Csak a babgulyás érdekel. Azért mentem. Nem akartam nagy magyar egymásra borulást.

De nem lehet csak a babgulyás miatt ott lenni. Hol István áll előttem, hol Bori. Hol a lány, aki az unokatesóm is lehetne. Számokat mondanak, mintha a számok alkalmasak lennének arra, hogy elmeséljenek egy életet egy idegennek.

10 éve, mondja István és Bori.

4 és fél éve, mondja az unokatesóm.

Harmincezer dollár, mondja István büszkén.

Nehéz, mondja az unokatesóm.

Soha, mondja Bori.

Nem lehet itt hagyni, mondja István.

Nem lehetne visszajönni, mondja az unokatesóm.

Barátok … nem nagyon, mondja az unokatesóm, aki szépen, de szomorúan mosolyog.

Egyedül, mondja Bori.

Az ötvenhatosok azt mondjánk ránk, ‘újmagyarok’, mondja István, de a szája összeszorul.

Ez van, ezt mindhárman mondják. Mindhárman más hangsúllyal. Mintha szereplőválogatáson lennék.

Desszertnek palacsintát eszünk. Az unokatesómnak nagy borravalót adok. A számlát udvariasan kifizetem, de közben a tetoválásra gondolok István alkarján. Szeretlek. Ilyesmi volt a Pali karján. Azt hiszem. Munkástetkó. Egymásnak csinálták a bányászgyerekek.

Borit megölelem, kicsit nehezen enged el. Rétest viszünk haza. Almásat, mert a túrósat, hiába van az étlapon, nem ették az amerikaiak. Integetünk. Bori befordul a konyhába, és mosogatni kezd. Háttal a világnak.

Ma egész nap esett. Sajnos csak ostoba kérdések jutottak eszembe, ezeket meg legjobbnak láttam  mindjárt a mosogatószer habjába fojtani.