Ha valaki magányosan szeretne kulturálódni, egyedül bolyongani sötét termekben zsugorított emberfejet, meg preparátumokat nézni, hogy utána rosszat álmodjon, megteheti a Néprajzi Múzeumban, ahol még teremőrök sincsenek, látogatók is csak elvétve.
Az előbb említett horrorisztikus dolgok az Amazonas, utak az indiánokhoz kiállítást jellemzik, de van egy remek, szőnyegeket bemutató tárlat is.
Mindkét kiállítás már elég rég nyitva van, aki eddig elmulasztotta , augusztus 26-ig még megnézheti őket.

A legdrágább belépőjegy 1400 Ft és minden kiállításra érvényes!

Nemrég nyílt egy igazán érdekesnek tűnő fotókiállítás is, ahol a soknemzetiségű, kelet európai területeken élő emberek néhányának ismerhetjük meg az „ünnepi arcát” és környezetét.

Az Amazónia, utak az indiánokhoz kiállításon az őserdő élővilágáról szerezhetünk benyomásokat, az ott élő népek hagyományos kultúrájáról is szól a tárlat és nem marad ki a jelen sem, a turisták, a szuvenír népművészet és az erdőirtás elleni harc sem. Nagyon szép színes tolldíszek vannak, egész madarakkal.

A Nők, szőnyegek, háziipar című kiállításnak szerencsére csak a címe unalmas!
A köznyelv torontáli szőnyegnek nevezi a népies, vagy geometrikus mintájú szövött gyapjúszőnyegeket. Sokan még a hasonló keleti szövetekre is rámondják. Az ilyen szőnyegek nemzetközi elnevezése kilim, ami a készítés technikáját nevezi meg és ezért a legkülönfélébb mintakincsű és származási helyű szőnyegekre egyaránt használható.

Az egykori Magyar Királyság Torontál vármegyéjében és annak környékén szőtték azt a szőnyegtípust amiből már az első világháború előtt háziipari terméket csináltak. Az eredetileg élénk színeket tompították, a mintákat archaizálták. 1929-től a békésszentandrási szőnyeggyárban és szövetkezetekben folytatódott a hagyomány. Ezek a szőnyegek rendkívül elterjedtek (voltak). Mindenki látott már ilyeneket, ezért ragadt rá minden hasonló darabra a „torontáli” elnevezés.

A valamikori nagy Magyarországon nemcsak Torontál megyében szőttek otthon az asszonyok gyapjúszőnyegeket, hanem Máramaros vidékén, a Székelyföldön és Bukovinában is. Minden területnek megvolt a maga jellegzetes szín és formavilága, amik a kiállításon jól elkülöníthetők.

A tárlat a szőnyegek mellett bemutatja a fonás és a szövés eszközeit is. Régi fényképeken azt is megnézhetjük, ahogyan a házban ezeket a szőnyegeket elhelyezték. Általában falvédőként, asztalterítőként, és a reprezentációs célú „vetett ágyban” takaróként szerepeltek, de használták ravatal és koporsófedőnek és templomi térdeplő szőnyegnek is, csak ritkán kerültek a földre.

A 19. század második felében ébredt fel az érdeklődés a népművészet és a népi szőnyegek iránt. A tárlat érzékelteti azokat a törekvéseket is, amelyek ezeknek a gyártásával igyekeztek a szőni tudókat megélhetéshez juttatni, illetve iskolákban képezni őket.

A kiállításon külön teremben látható a székely festékesek nevezetes Huszka gyűjteménye, ami állítólag így együtt még soha nem volt megnézhető. A festékes elnevezés arra utal, hogy nem a gyapjú természetes színét meghagyva, hanem festett fonalból szőtték őket. Huszka József rajztanár lakásáról is vannak fényképek, ahol nemcsak mindent szőnyegek borítottak, de még bútorait is a festékesek mintáival díszítette a megszállott gyűjtő.

A székely festékeseket már az 1900-as évek eleje óta gyártják háziiparban és napjainkban is működnek ilyen vállalkozások Csíkban. Ezek termékeiből is látható néhány.

Az utolsó teremben Ardai Ildikó iparművész szőnyegeit lehet megnézni, aki fiatalon Erdélyben tanulta meg a festékesek szövését és ezeknek a formáit dolgozta fel saját alkotásaiban. Leltár című munkájával zárul a kiállítás, amelyben a festékesek mintái mellé hasonló navaho motívumokat helyezett. Ezzel a kiállítás megnyílik a világ felé.

A Néprajzi Múzeum oldala: http://www.neprajz.hu
Rövid portéfilm Ardai Ildikóról: http://vimeo.com/4508457

A fotó kiállításról, ez olvasható a múzeum oldalán:

Casa mare – Frank Gaudlitz fényképei
A berlini Európai Kultúrák Múzeuma és a Néprajzi Múzeum együttműködésében
2012. július 19. – 2012. október 26.
A berlini Európai Kultúrák Múzeuma kultúratörténeti kérdésfeltelésekkel próbálja Közép-kelet- és Délkelet-Európa kulturális kapcsolatait is konfliktusait vizsgálni. Elsősorban az átalakulás folyamatait kívánja bemutatni, annak minden – akár feltételezett – ellentmondásával. Ebben a szellemi kontextusban született meg Frank Gaudlitz fotográfus Casa mare – A nagy tér című projektje. A nagy tér nem más mint Európa keleti, délkeleti régiója, egy történetileg többnemzetiségű, multikulturális terület.

Frank Gaudlitz egész alakos, színes felvételen örökítette meg azokat az embereket, akikkel a Duna mentén tett utazásai során találkozott. A felvételek a lakásaikban, a legközvetlenebb privát szférájukban készültek. Különös jelentőséget kapott a “tisztaszoba” – az a helyiség, amelyet csak az ünnepi alkalmakkor használnak. Ebben a különös forma- és színvilágú helyiségben készültek az ünnepi ruhás felvételek.

A kiállításon összesen több mint kilencven felvétel szerepel.

Rendező: Beate Wild
Magyarországi társrendezők: Csorba Judit és Szeljak György