Junot Diaz dominikai származású, Pulitzer-díjas amerikai író. Drown című elbeszéléskötete után 2007-ben megjelent regénye,  a The Brief Wondrous Life of Oscar Wao (Oscar Wao csodálatos, rövid élete), hozta meg számára az igazi elismerést. Jelenleg a Massachussets Institute of Technology-n tanít, és előreláthatólag szeptemberben jelenik meg új novelláskötete,  a This is How You Lose Her (Így veszíted el).

Kedvcsinálónak álljon most itt egy részlet a regény első fejezetéből:

Aranykor

Hősünk nem volt egyike azoknak a dominikai fickóknak, akikről mostanában állandóan mesélnek – nem volt sem baseball sztár, sem valami táncos isten, aki erotikusan riszálja a seggét, de még playboy sem, akinek bombázók milliói lógnak a farkán.

Egyetlen időszakot kivéve, ami életének egy korai szakaszára esett, sosem volt szerencséje a nőkkel. (Na, ez is nagyon nem dominikai volt tőle.)

Akkoriban hét éves volt.

Ifjúkorának azon áldott éveiben Oscar amolyan Casanova-féleség volt. Egyike azoknak az elsős szerelmes kisfiúknak, akik folyton  le akarják smárolni a lányokat, és mögéjük lopódznak a merengue közben, hogy megpróbálják a csípőjüket a lányokéhoz nyomni. Ő volt az első kis srác, aki megtanulta a perritót, és az első, aki minden adandó alkalommal el is táncolta azt. Mivel abban az időben (még) „normális” dominikai fiúnak számított, aki „tipikus” dominikai családban nevelkedett, veleszületett szexuális szabadelvűségét mind a rokonok, mind a barátok nagyra értékelték. A partik alkalmával – mert azokban a rég letűnt hetvenes években, mielőtt a Washington Heights tényleg valami elit környék lett, és mielőtt a Bergenline-re beköltöztek volna a latin-amerikaiak, még nagyon is sok partit rendeztek – egy részeg rokon végül mindig odalökte Oscart valami kiscsajhoz, aztán mindenki vonyított a röhögéstől, amikor a két gyerek a felnőttek csípőmozgását imitálta.

Látnod kellett volna akkoriban, sóhajtozott az anyja halála előtti utolsó napjaiban. Ő volt a mi kis Porfirio Rubirosánk¹ .

Az összes vele egykorú fiú úgy kerülte a lányokat, mintha legalábbis tripperük lenne. De nem Oscar. A kis srác imádta a nőket, tucat számra voltak „barátnői”. (Köpcös kisfiú volt, még éppen elhízás előtt, de az anyja szépen gondját viselte, vágatta a haját, új ruhákat vett neki, és mielőtt a feje túl nagyra nőtt volna, szép csillogó szemei is voltak a kölyöknek, meg kedves kis pofája, ami a képein is jól látszik.) A nők – Lola nővérének barátnői, az anyja barátnői, de még a szomszédban lakó harmincegynehány éves postai alkalmazott, Maria Colón is, aki vörösre rúzsozta a száját és úgy sétált, mintha az isten is az ő seggét nézte volna – mindahányan szemmel láthatóan beleszerettek. Ez aztán a jó pasi! Ese muchacho está bueno! (Számított, hogy őszinte volt, és hogy egyértelműen vágyott a figyelemre? Egyáltalán nem!) Nyaranta, amikor ellátogattak Dominikára, és a család szobát bérelt Banín, egészen kezelhetetlen volt. Ott állt napszám Nena Inca háza előtt, és minden arra járó nőnek odaszólt – De jó csaj vagy! Tú eres guapa! – míg egy adventista be nem panaszolta a nagyanyjánál. Akkor aztán a nagyanyja villámgyorsan véget vetett a cirkusznak. Ördögfattya! Muchacho del diablo! Nem kabaréban vagy!

Valóban Oscar aranykora volt ez, amely hetedik életévének őszén érte el csúcspontját, amikor két barátnője is volt egyszerre. Ez volt ez egyetlen szerelmi háromszög, amelynek valaha szereplője lett, Maritza Chacónnal és Olga Polancoval.

Maritza Lola barátnője volt. Hosszú hajú, finom csaj, aki olyan szép volt, hogy akár a fiatal Dejah Thorist is eljátszhatta volna. Olga viszont nem volt a család barátja. A Puerto Ricó-i tömb végében álló házban lakott, amire Oscar anyja mindig panaszkodott, mert tele volt Puerto Ricó-iakkal, akik folyton a házak előtti teraszokon lógtak és söröztek. (Ezt csinálhatnák Coamóban is! – mondta Oscar anyja ingerülten.) Olgának volt vagy kilencven unokatestvére, akiket mind Hectornak, Luisnak vagy Wandának hívtak. És mivel az anyja (hogy Oscarét idézzük) egy átkozott részeges asszony una maldita borracha volt, néhanap Olgának pisiszaga volt, ezért aztán a többi gyerek Pisis Olgának kezdte csúfolni.

Pisis Olga vagy sem, Oscar szerette benne, hogy olyan csendes, hogy hagyja magát leteperni a földre, amikor birkózott vele, és hogy annyira érdekelték a Star Trek figurák. Maritza egyszerűen csak gyönyörű volt, ott nem volt szükség semmiféle  különleges motivációra, és persze mindig szem előtt is volt.

Oscar valami zseniális ötlettől vezérelve vetette bele magát mindkét kapcsolatba egyszerre. Először úgy tett, mintha első számú hőse, Shazam lenne az, aki randizni szeretne velük. De miután beleegyeztek a dologba, felhagyott minden színleléssel. Nem Shazam volt a hősszerelmes, hanem Oscar.

Azok még ártatlan idők voltak, úgyhogy ezek a kapcsolatok nem jelentettek többet annál, mint hogy egészen szorosan egymás mellé álltak a buszmegállóban, néha titkosan megfogták egymás kezét, és belefért még két komoly puszi is, szigorúan az arcra, az első Maritzáéra, a második Olgáéra, miközben az út felőli néhány bokor takarta őket. (Nézzétek a kis macsót, mondták az anyja barátai. Micsoda férfi. Que homre.)

A háromszög mindössze egyetlen gyönyörű hétig tartott. Egy nap Maritza iskola után sarokba szorította Oscart a hinták mögött, és lefektette az új törvényt, vagy ő vagy én! Oscar fogta Maritza kezét, komolyan és hosszasan beszélt az iránta érzett szerelméről, és emlékeztette a megállapodásukra, hogy osztoznak. De Maritza hallani sem akart róla. Ne beszéjjél nekem többet, hanem szabadujjál meg tőle! Maritza csokoládébarna bőréből és keskeny szemeiből már átsütött az az ősi női energia, amit aztán mindenkivel szemben bevetett élete során. Oscar morcosan ment haza az ősi, még a koreai ruhagyáróriások előtti időszakban készült rajzfilmjeihez, a Herculoidshoz meg a Space Ghosthoz. Mi baj veled? – kérdezte az anyja. Éppen a másodállásába indult, kezén az ekcéma mint valami rászáradt ételmaradék. Amikor Oscar azt nyöszörögte, lányok, Moms de León majd felrobbant. Jaj, te egy nő miatt sírsz? Tu ta llorando por una muchacha? A fülénél fogva rángatta a földre Oscart.

Anyu, hagyd abba! – kiabálta a nővére, – hagyd abba!

Az asszony a földre lökte Oscart. Adj neki egy pofont, dale un galletazo, – lihegte az anyja, – meglátjuk a kis kurva tisztel-e.

Ha másféle fickó lett volna, Oscar talán elgondolkodik a pofon dolgon. De nem csak arról volt szó, hogy nem volt semmiféle apa, aki példát mutathatott volna férfiasságból, hanem arról is, hogy hiányzott belőle minden agresszív, harci érdeklődés. (Nem úgy, mint a testvéréből, aki fiúkkal meg fekete lányok bandáival is verekedett, mert azok a csajok utálták a vékony orrát, meg az egyenes haját.) Oscar katonai besorolása körülbelül a H.E.T. volt; még Olga fogpiszkáló vékonyságú karjai is le tudták volna teríteni.Az agresszió és a megfélemlítés ki volt zárva. Szóval végiggondolta a dolgot. Végeredményben Maritza gyönyörű volt, Olga meg nem; Olgának néha pisiszaga volt, Maritzának nem. (Egy Puerto Ricó-i itt? – vakkantotta az anyja. Soha! Jamás!) A fiú logikája olyan egyszerű volt, mint egy rovar igen/nem döntésmechanizmusa. Másnap, amikor dobta Olgát a játszótéren, Maritza ott állt mellette. Hogy sírt Olga! Rázta a zokogás a másoktól örökölt ruháiban, meg a cipőjében, ami négy számmal nagyobb volt, mint a lába. Folyt a takony az orrából, meg minden.

Évekkel később aztán, amikor mindkettőjükből túlsúlyos lúzer lett, Oscaron néha erőt vett a bűntudat, amikor látta Olgát átügetni az utcán, vagy bámulni maga elé a New York-i buszmegállóban. Folyton arra gondolt, vajon a rideg szakítás mennyiben járult hozzá, hogy Olgának ilyen elkúrt élete legyen. (Maga a szakítás, emlékezett vissza, nem váltott ki belőle semmilyen érzelmet; még amikor a lány sírni kezdett, akkor sem hatódott meg. Azt mondta, ne legyé’ má’ dedós.)

Ami viszont nagyon is fájt, az az volt, amikor Maritza dobta őt…