Azt hiszem, Benedek Szabolcs: A vérgróf című könyvének címe, borítója és marketingje sokakat megtéveszthet, úgyhogy le is szögezem mindjárt az elején: egyáltalán nem egy újabb, az aktuális divatot meglovagoló vámpírregénnyel van dolgunk. Van vér, persze. A főszereplők történetszálait egy gyilkosságsorozat fogja egybe. Mégis inkább kirándulás az időben visszafelé, amely megérdemel némi további kutatást:

Egy időutazásra indulunk tehát, amint felütjük a (sajnos) puha fedelet. A tipográfia viszont egyenesen remek, ahogy az is, hogy nem vakító fehérek a lapok (ámbár talán egy kicsivel jobb minőséget elbírt volna), a szövegtükör olyan, mintha régi kéziszedővel készült volna, és ha én lettem volna a kiadó – mely persze rendelkezik némi plusz pénzzel – még tovább mentem volna, felvágatlan lapokkal, hoztam volna ki, esetleg limitált szériához valami dizájnos papírvágóval …, jó, elszaladt velem egy kissé a konflis, tudom, csak hát így van ez néha azzal, aki szereti a könyveket, bizonyára a Librinek is lettek volna még ötletei.

A vérgróf könyv tehát ránézésre olyan, mint egy szokványos ponyva (méreteit tekintve éppen a divatos vámpírregényekre hasonlít), de mindjárt ez első oldalaktól kezdve az 1900-as évek eleji Budapesten kószálunk. Beavatottak leszünk, budoárokba, kávézókba, bordélyokba, nyomozó irodába, szerkesztőségbe is beleshetünk.

A virágzó kávéházak népe a Nyugatot, a Magyar Naplót lapozgatja, az úriemberek kalapot emelnek üdvözlésképp, a törzsasztalok összehajolnak egy-egy új jövevény láttán, a hölgyek pedig nem mutatkoznak megfelelő kíséret nélkül.

A szórakozás a színház. Például a Vígszínház, ahova szintén bejáratos lesz az olvasó, vagyis Tarnóczay Etelka, a híres és jólelkű színésznő, Hunyady Margit pártfogoltjaként.

Itt olyan alakokba botlik, mint a kedves Molnár Feri, aki mindenkire úgy tudott figyelni, mintha a világ legfontosabb történetét hallgatná, minden hölggyel udvarias volt, és sorra szállította a jobbnál jobb darabokat.

Magára valamit is adó szerző persze a Nyugatba vágyik. Nincs ezzel másként Szállási Titusz (született: Szabó Béla, de hát ilyen névvel nem lehet valakiből rendes író) barátunk sem, aki hírlapíróként keresi a kenyerét a Magyar Naplónál. De ambíciója hajtja, s alig várja, hogy verseit a híres lapban lássa viszont.

A Nyugat már akkor is A Nyugat.

Móricz Zsiga most költözött fel vidékről, az ifjú Ady Endre viszont híres költőnek számít, és cikkeit is, verseit is figyelemmel kíséri a budapesti közönség.

A kávéházak közül ő maga a pompázatos New York helyett gyakran választja az Abbáziát, vagy a Japánt. Időnként tüntetőleg átvonul az egyikből a másikba.

Szállási Titusz viszont a külváros felé, egy apró, eldugott, jelentéktelen kávézóban, a Tieber Kávékimérésben érzi legjobban magát. Itt szokott találkozni barátaival: Mihucz Ervin nyomozóval, aki tisztes munkája ellenére egyáltalán nem veti meg az örömlányok nyújtotta szolgáltatásokat – ahogy az akkoriban a közép- és felső rétegbe tartozó urak bevett szokása –, és a kis, dadogós Weiner Áronnal.

Apropó, örömlányok! Az ősi mesterség virágzik az 1900-as évek elején Budapesten. A lányok dolgoznak utcán (olykor vízárusnak álcázva magukat), és bordélyokban is.

Fruzsi néni bordélyába egy Sára nevű lánnyal lépünk be. Éppen kilép a szülőotthonból, karján nem kívánt gyermekével, amikor a „jó” Fruzsi néni szárnyai alá veszi, szállást és kosztot biztosít neki. Cserébe persze a szolgáltatásait kéri.

A város telis-tele van a Sárához hasonló, vidékről a nagyváros hívó szavára kalandvággyal, tervekkel telve Budapestre érkezett lányokkal, akik közül bizony egyet se tudunk mondani, aki vitte volna valamire. Egyikük sem kurvának készült, ennyi biztos.

Ezeken a helyszíneken keresztül bontakozik ki előttünk a 20. század elejének Budapestje. Benedek Szabolcs jól szerkesztett – néhol talán kissé túlmagyarázó, de alapos, korrajzoló – szövege egyszerre mutatja meg nekünk a nagypolgári, a füstös kávéházi és a külvárosi, nyirkos, szűk utcákon zajló életet.

További összefonódásokról a » második részben írok.

Nézd meg, van-e elérhető példány ebből a könyvből a Rukkolán → Benedek Szabolcs: A vérgróf