Puccinirül meg az amerikai himnuszrul

Rendes fiziológiai tüneteim voltak, hogyismondjam, olyasmi, mint az éhség, csak ez így persze hülyeség, meg is ütött, hogy rendesen összefut a nyál a számban a gondolatra, hogy na_most_aztán_hazamegyek, és meghallgatom.
Betettem az első cédét, és örülés volt, hogy tényleg milyen faszán kitaláltam, meg hogy most jó nekem nagyon, aztán betettem a másodikat, és akkor meghallottam, és muszáj volt meghallgatni mégegyszer, meg mégegyszer, hogy tényleg jól hallom-e, és tényleg jól hallottam, az.

Nna szóval, itt van ez a Madame Butterfly sztori, hogy a vicces kedvű ingatlanügynök száz yenért eladja a cuki kis japán csajt a simaképű amerikai Pinkertonnak. Kamuesküvő, meg su-su bolondság, meg igazából szerelem – legalábbis a cuki kis japán csaj részéről -, aztán egyszercsak a simaképű el, fogja magát, hazahajózik Amerikába. Csocsoszan meg csak vár, vár, nagyon életszerű különben, pont úgy csinálja, ahogy mi csajok szoktuk, mikor a pasink tragikus hirtelenséggel lelép.
Szóval vár a cuki kis japán csaj, aki a címszereplő, vár annak ellenére, hogy a bejárónője, a Suzuki – aki a pozitív hőstípus főszálon – kerek perec a szemébe mondja neki, hogy szerinte a simaképű – aki a negatív főhőstípus (jójó, de nem ellentmondás ez?) főszálon – úgyse jön vissza.
Annak ellenére, hogy egy kőgazdag, közepesen rosszarcú csávótól – aki egy valamilyen hőstípus mellékszálon – elég méltányos házassági ajánlatot kap.
Annak ellenére, hogy a konzul – aki a pozitív hőstípus mellékszálon – elmondja, hogy a simaképű rendesen megnősült Amerikában. Úgy értve, hogy törvényesen. Na.
(A végét már nem mesélem el, mert elolvashatod az interneten, vagy innen kimásolva a kódokat megnézheted magad, és szerintem mindenképpen, meg ezt is érdemes.)

Nade a lényeg, hogy itt,

pontosabban 3:33 körül, egyszercsak a cuki kis japán csaj – bár nem tudok olaszul, de gondolom, a simaképűről lehet szó, mert hát ugye alapvetően mindig arról van szó -, meg úgy zeneileg a fél orchestra konkrétan az amerikai himnusz első sorának a dallamvonalát viszi, és ebben tulajdonképpen nem is lenne semmi meglepő, csakhogy a Pillangókisasszony ősbemutatója 1904. február 17-én volt, a The Star-Spangled Banner pedig hivatalosan 1931. március 3. óta az Amerikai Egyesült Államok himnusza.
Na erre varrjon gombot valaki.

Reklámok

Puccinirül meg az amerikai himnuszrul” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Arra tippelek, hogy a rejtélyes ismerősség oka talán az lehet, hogy az Amerikai himnusz alapjául szolgáló (1800 körüli időből származó) bordal, ami egy ideig állítólag Luxemburg himnusza is volt, ismerős lehetett a zeneszerző számára is. Akár szándékosan, de akaratlanul is beleszőhette. Hm?

    Kedvelés

  2. valószínűleg igazad van, szokták a fülbemászó, ismert dallamokat belekomponálni az operába – Mozart nagyon értett ehhez IS 🙂
    de ez akkor is tök jó, hogy így ki lett hallva :)))

    Kedvelés

  3. Itt a megfejtés!

    “The Star-Spangled Banner” was recognized for official use by the Navy in 1889, and by President Woodrow Wilson in 1916, and was made the national anthem by a congressional resolution on March 3, 1931.
    (http://en.wikipedia.org/wiki/The_Star-Spangled_Banner)

    Vagyis a későbbi himnusz USA haditengerészetének hivatalos zenéje volt már 1889-ben. A zenei idézet tehát egy USA hadihajó bevonulását jelzi.

    Kedvelés

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s