Sofi Oksanen a Tisztogatással meg a Sztálin teheneivel lett népszerű nálunk. A Baby Jane viszont egy korai/korábbi munkája, amit idén vállalt be a hazai kiadója (Scolar). Szeretek az életművekkel elölről ismerkedni, ezért is jó, hogy a másik két könyvét még nem olvastam, amikor a BJ a kezembe került. [Szó szerint került, a kiadótól kaptam, amikor Janne Teller miatt ott jártam, köszönöm.]

Néhány dolgot persze tudtam Oksanenről, például, hogy a finn-észt gyökerekkel megáldott/megvert írónő gyakran küzd lelki problémákkal, volt már anorexiás (szerintem most is az), megjárt mindenféle poklokat valóban – és mindezt meg is tudja írni.

A Baby Jane két leszbikusról szól, de nem róluk szól, ezt jó ha mindjárt az elején tisztázzuk. Természetesen ők a főszereplők, velük játszódik a cselekmény, de náluk fontosabb szereplő a pánik. Pánikbetegség. Pánikzavar és depresszió. Az az állapot, amit legszívesebben letagadnál, amiről szeretnéd gondolni, hogy nincs is, aminek a csírája – hiszem – minden urbanizált, szerencsétlen, huszonegyedik századi emberben megvan. A csírája, mondom. Innen fogod érteni, ezekből a mélyen lapuló kis gonosz érzéseidből az egész szöveget.

Az ágyra hasaltam és gondoltam, olvasok még tíz-tizenöt percig, aztán alszom. Nem tudom, meddig olvastam, de a háromnegyedénél magamra parancsoltam, hogy csukjam be a könyvet. Másnap érdekesnek találtam, hogy nem motoszkál a fejemben, nem keresem az alkalmat, hogy továbbolvassam. Akkor még csak megsuhant az ostor. Talán védekezni akartam valahogy az ellen, hogy beférkőzzön. Hogy felhozza azokat a sunyi érzelmeket. Megint.

Aztán este persze befejeztem, és nehezen aludtam el. Nem álmodtam vele, de már éreztem, hogy csattanni fog.

Azóta nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe valami a Baby Janeből. Csattog a fejemben. A gyöngyháznyelű bicska. Kinyitom, becsattintom. A fürdőkádba belépve azok a végeláthatatlan magányos fürdőzések. Szeretném órákig bámulni a csempét. úgy tenni, mintha dolgom lenne, aztán elmerülni. Vagy aludni egész nap. Nem lépni át a küszöböt.

A beszélő egyes szám első személyű hangját szinte hallod. A lány, aki valahol megismerkedik a város legmenőbb leszbijével, Kormival. Kormi a fekete szemeiről kapta a nevét, és olyan édes-bús-bársonyos hangja van, hogy azt nem lehet leírni. Tejszínes. Illatos. És hozzá ő a legudvariasabb, legkedvesebb, leglazább, legviccesebb ember, és alighanem a legforróbb, legfigyelmesebb szerető az egész melegéjszakában.

Csak éppen pánikbeteg. És ez nem javul, nem javul, ez olyan. Ez egyre rosszabb.

Nem tudod, milyen, de pontosan tudod. Kiszolgáltatottság. A legrosszabb, hogy nem(csak) másoknak, hanem magadnak vagy kiszolgáltatva. Magadban a nemtudodmi-nek. Hogy így nem lehet élni. Egy darabig lehet. De nem érdemes. Hogy mindezt tudod, és mégis.

Nem gondolom, hogy zseniálisan lenne megírva, de azt hogy jól, azt igen. Kétségkívül hitelesen és érzékletesen. A történet töréspontjánál némi zavart is észleltem, de nem zavart…

Szikrázó, izgalmas ellentétnek látom a kötet szerkezetét (könnyen pergő, rövid fejezetek) és a mélységes, végső soron elborzasztó témáját. Nem attól borzadsz el – ha el –, hogy tele lenne vérrel, vagy erőszakkal, ó, dehogy. Egyáltalán nem. Az az ijesztő, hogy érteni tudod.

Depressziósoknak, azt hiszem, nem ajánlom. Mindenki másnak igen.

Nézd meg, van-e elérhető példány ebből a könyvből a Rukkolán → Sofi Oksanen: Baby Jane