Hetedik alkalommal rendezi meg a Művészetek Palotája a Budapesti Wagner-napokat, ezúttal az eddig még nem szereplő Tannhäusert állítva színpadra a már kipróbált, sikeres, figyelemre méltó nemzetközi reputációnak örvendő A nibelung gyűrűje tetralógia mellé. A mindenkori Müpa-előadások egyik legfontosabb feladata, hogy a jelentős időtartamú műveket ifjaknak és idősebbeknek, kezdő és haladó Wagner-publikumnak egyaránt érdekesen, az unalom gyanúját is elkerülve rendezze meg.

A Budapesti Wagner-napok 2012 programja:

2012. június 2. A Müpa Stúdió bemutatja: Lohengrin – dokumentumfilm
2012. június 3. Richard Wagner: Tannhäuser
2012. június 9. A Müpa Stúdió bemutatja: Ring – dokumentumfilm
2012. június 12. Richard Wagner: A Rajna kincse
2012. június 13. Richard Wagner: A walkür
2012. június 15. Richard Wagner: Siegfried
2012. június 17. Richard Wagner: Az istenek alkonya
2012. június 19. Richard Wagner: Tannhäuser

BUDAPESTI WAGNER-NAPOK 2012

Trisztán és Izolda
I.felvonás

„Gyermekem! Ez a Trisztán valami iszonyatos lesz! Ez az utolsó felvonás! Attól félek, be fogják tiltani –- már amennyiben a silány előadás nem teszi paródiává az egészet -–, csak középszerű előadások menthetnek meg! Tökéletesen jó előadások megőrjítik az embereket,– másképp el sem tudom képzelni. Hát ide kellett eljutnom! Ó jaj, éppen a legszebb lendületben voltam! Adieu!”

Wagner levele Mathilde Wesendoncknak

Hogyismondjam, én a Wagnert mindig is inkább epikus lelki alkatnak gondoltam. Biztos a Ring-ciklus, meg a Tannhauser miatt. Hogy olyan pátosz- meg dagálynehéz a Wagner, az volt a fejemben. Na erre villant nekem egy ilyen hálivudi-szerelmest, hogy Trisztán és Izolda. Mondjuk hűvös, racionális emberek is be tudnak kattanni krízishelyzetben, amikor váratlanul bezuhan az életükbe egy Matild, láttunk már ilyet.

Az van, hogy van ez a két csaj, az Izolda – aki státusza szerint királykisasszony -, és a Brangéne – aki részint a szolgálója, részint meg a bizalmas barátnéja is [ahogy a Cunci pompás helyzetfelismerő készséggel megállapította: a CunciDöncije neki]; aztán van a Tisztán és a Kurvenál – na, ők is eléggé összespanoskodtak egymással a fenenagy heroizmusban; szóval, ezek négyen úgy vannak együtt operailag négy órában, történetileg off-time, mint a borsó meg a héja.

A sztori önmagában nem túl nagy ügy: Trisztán csúnyán lekardozza az Izolda pasiját, de azér’ ő se ússza meg, megsebesül. Az Izolda mérgében először meg akarja ölni, de aztán – szeszélyes, ugye, mint a Kosztolányi Vízynéje – mégse öli meg, inkább meggyógyítja, ami lényegében érthető, mer’ a Trisztán amúgy különben eléggé jó pasi.[Jójó, itt-ott hajlamos vagyok a szörnyen empatikus, erősen elfogult látásmódom miatt vaskos túlzásokra ragadtatni magam, heh.]Szóval, jó csávó, mondom, a Brangéne-nek is eléggé bejön – erre mondjuk csak leheletkönnyű utalások vannak, de egy: vannak, kettő: hála és respekt Németh Juditnak, nemcsak ragyogóan énekelte, de finom és sugárzó színészetével pazarul árnyalta is Brangéne karakterét.
Na ez itt, ugye, mindjárt problémás, mert annyira azért mégse Cuncidöncije egyik a másiknak, hogy ezt nyíltan ki is mondja [márhogy őneki bejön a Trisztán, érted].

A másik probléma, hogy a jó Trisztán fejébe veszi, hogy jótett helyébe jót várj; Izoldának már van egy fele királysága – lévén, hogy királylány -, mért ne legyen neki inkább egy egész? Boronáljuk össze hamar a kornwalli haver királlyal, tu in van letudjuk vele Izoldánál az ápolást, és a haver király is jól jár: egy fele birodalom, meg még egy fele birodalom, az már egy elég komoly birtokviszony.

Emlékszik Trisztán a tartozásra,

S a Kornwall földnek trónja,

Amivel tartozását rója.

Szolgálja így a jó királyt

S így hálából neked hatalmat ád.

Ki önmaga jussát rád ruházza,

Ki trónját kezedre játssza,

Azt nem vezeti más, mint hála!

Mondjuk, ezzel a dumával különben pont a Brangéne próbálja lehűteni az Izoldát, aki gyakorlatilag sértett önérzettel durván végighisztizi az egész első felvonást, úgyhogy, ismerve a nők rafinériáit, ez vagy igaz, vagy nem. Ha a Trisztán szájából hallanám, azt mondanám, oké, a pasik általában az előre mutató, egyenes vonalú közlést részesítik előnyben. A Brangéne-vel kapcsolatban viszont az egész ária alatt állandóan az visszahangzott a fejemben, hogy: simaszájúúú, simaszájúúú. Jó, hát végeredményben muszáj valamivel mentegetni a Trisztánt a raplis [végülis, gondold csak meg, milyen szar lehet neki: boldogan lenne a Trisztán csaja, az meg a haverjának lobbizik. nahát.] Izoldánál, nehogy már nekiessen, mint tót az anyjának.

Namost, olaj a tűzre, mert a végén azért mégiscsak nekiesik. [Ahogy ott tombolt a színpad közepén, a sakktáblán lobogva föl-le, az jutott eszembe róla, amit a Bábi mondott egyszer sakkozás közben, hogy: na, nézzed má’, beszabadult a ringyó a védelmem mögé, aztán itt örjöng nekem. Lehet a díszlet miatt volt. Már, hogy ez jutott eszembe.]

Addig hergelte magát ott a díszletben, hogy arra jutott, hogy jó pasi-nem jó pasi, a Trisztánnak pusztulnia kell. És akkor itt bedobja a tipikus női firnyákosságot, hogy a békepohárba, amit majd a Trisztánnak kínál, Brangéne keverjen mérget. Brangéne persze húzza a száját [tudod, még az elején mondtam is, hogy bele van zúgva a Trisztánba], de azért úgy csinál, mintha, csak a méreg helyett inkább szerelmi bájitalt kever a pohárba.[Namost ezek után próbálj már meg megfejteni egy szerelmes nőt.]

Izolda magához rendeli tehát Trisztánt, aztán amikor a csávó megjön, előszöris olyan ordenáré hisztit levág, hogy nem is értem, hogy nem kap egy akkora átszállót a Trisztántól, hogy a fal adja neki a másikat, mindenesetre nem kap, majd csípőből jól lekardozza a Trisztánt, aztán meg úgy csinál, mint aki igazából amúgy jófej ám [márhogy ő, az Izolda].

Nem bántom meg a gyöngéd Markét,

Mert úgy tudom, hogy néki Trisztán

Más száz vitéznél többet ér.

Megöljem hű jobb kezét,

Ki néki trónt adott?

Megszidna engem, bármilyen jó,

Látva, hogy kedves násznagyát.

Megöltem én, ki asszony se volnék,

Csak győzelmi díj,

Kit ő a harcokon nyert.

Nem kell a kard, nem sújt most rád,

Más véget rendelt a sors neked!

Végigmért szemed akkor s jónak vélt

Királyi székre Marke király mellé,

S a kard akkor se sújtott,

Most békejobbot nyújtok!

Itt aztán sajnos van egy kis képzavar a sztoriban a fordítás miatt, mert a békejobbot nyújtok – a Cunci szerint a német eredetiben egyértelműen békepohár szerepel – az adott szövegkörnyezetben végtelenül költői, csak a rendezés szerint még jelzésszinten sincs békepohár[csak a díszletben tűnik fel szimbolikusan, mondjuk a portálnyílást telerakaták vele, talpaspoharakkal, persze, lehet izgulni, mikor lép rá valaki], nemhogy ürítenék, úgyhogy a néző itt csúnyán elveszti a fonalat, és mikor Izolda azt mondja, hogy: Még itt is csalsz? Hagyd meg felét! [demér_demééér? namost ezek után próbálj már meg megfejteni egy szerelmes nőt, de tényleg!], nem nagyon érti, mi a franctól kezdenek ezek egyszerre agonizálni. Némi spéttel aztán leesik, hogy ja bazmeg, akkor ezek most megitták a mérget, aztán újabb spéttel, hogy ja, nem agonizálnak, hanem most szeretnek egymásba – pontosabban, az én inkább szubjektív, mint autentikus értelmezésem szerint: a Trisztán most szeret bele az Izoldába. Közben a hajó is befut Korwallba, felvonásvég.

[Ööö… úgy látom, ez hosszú lesz, mint egy Wagner-darab, úgyhogy – követve a szerzői instrukciót és a bayreuth-i hagyományokat – itt most akár nyugodtan tarthatsz egy órányi szünetet.]

II. felvonás

A második felvonás színhelye a haver király, Marke kissé leamortizált vára. Namost ez – tekintve a díszlet puritánságát – látványban úgy néz ki, hogy a szünet alatt rondán szétesett, és középen beszakadt a MÜPA színpada, a körstukkó is leszakadt egy darabon, a színpad hátsó fala meg egyszerűen szétrepedt. Ahogy megláttam azt a kurvanagy repedést, mindjárt gondoltam, hogy, de ezt elsőre betudtam a piszkos fantáziámnak, meg a színházi látásmódomnak, mert a Cunci viszont egyáltalán nem gondolta, hogy.

Történetileg lényeges szimplább, mint az első rész. Izolda termeiben vekeng, mikor jön már Trisztán; két vekengés közt Brangéne-ből mégiscsak kitör a CunciDönciség, és megpróbálja elmondani neki, mi a stájsz a bájitallal, meg hát próbálja egy kicsit hűtögetni az Izolda forró szívét, hogy ez nagyon gefährlich dolog, szerelmesnek lenni a Trisztánba [azért ezen a ponton megjegyezném, hogy jóhogy, élvégre minden szentnek maga felé hajlik a keze, ugye, nyilván még mindig favorizálja a Trisztánt], ami különben tök jogos, merthogy az Izolda – két korábbi vekengése közt – azért csak játszott ásókapanagyharangost a Marke-val. Namost, próbálj már meg szót érteni egy szerelmes nővel – az Izolda úgy elhajtja a Brangéne-t, mint a szél, és elkezd vadul várakozni a Trisztánra. [Itt zeneileg különben öléggé meg van támogatva a várakozás, úgyhogy az Izolda – khm, hogyismondjam, hát szóval – olyan tevőlegesen vár. És, kérlek, akkor énnekem megvilágosodásom támadt, hogy én az első felvonásban valamit csúnyán félreértettem; tudniillik, az Izolda, pontosabban az Izoldát alakító asszony, olyan fura, billegő-rugozó mozgással közlekedett, amire én először azt gondoltam, hogy aha, most nyilván hullámzik a tenger, billeg a hajó, aha. Aztán meg azt gondoltam, hogy nanemá’bazmeg; jó, én nem várom el egy operistától, hogy Sztanyiból dolgozzon, de ez azért. Hogy inkább álljon meg egyhelyben, aztán tolja, ami a tokán kifér – mer’ hangja, az van neki, pompás szoprán, azt meg kell hagyni. Nnaszóval, megvilágosodásom támadt, mondom, hogy nem, ez bazmeg nem fedélzeten billegést játszott nekem, hanem ez így jár. Hogy ezt így berugóztatják a mocsoknagy érzelmek, úgy lökik megfelé, már bocsánat, hogy minél nagyobb a mentál szentije fölfelé, annál nagyobb a rugó lefelé, szóval, hogy visszarúg, mint a puska, na.]

Na és akkor végre megérkezik Trisztán, és elkezdődik a duett, ami irodalmilag-nyelvészetileg egy elég szerény szókészletre [boldogságom, álmom, szép szemed, édes arcod, mindörökké, stb – na jó, egy kicsit most túlzok], időtartamban viszont egy elég hosszú szakaszra alapoz, úgyhogy ezen a ponton tessék bátran elmélyülni a zenekari árokban, az egyrészről mindig rém izgalmas, másrészről a történet itt úgyis olyan, mint egy százhúszrészes szappanopera: az ember, ha akar, sem tud lemaradni semmiről.

Itt most tehát van egy kis idő beszélni olyasmiről is, hogy rendezői koncepció. A helyzet az, hogy itt, kérlek, az nagyfokú bizalom van a nézővel szemben, itt az a merészség van, hogy kurvára nem kell mindent szájbarágni, megmutatni, a néző nem hülyegyerek; én ezt roppantul preferálom, még akkor is ha ebből időnként adódik néhány spétes értelmezés, lásd első felvonás békepohara. A két szerelmes közt gyakorlatilag az egész előadás folyamán nincs fizikai kontaktus, ami azonban kettejük közt történik, az a legnagyobb jóindulattal is legalábbis piroskarikás tizennyolcas-ügy. Ebben a hosszú duettben mindez különben úgy van odatéve, mint a Mátyás és a bíró lányának meséjében a galamb: Trisztán és Izolda a beszakadt színpad két oldalán fekszik egy-egy fénykörnek álcázott herezacskóban, amely folytatódik, s végeredményben be is fejeződik a félig leomlott körstukkóban, pont szemben a hátsó színfal kurvanagy repedésével; mindez lángvörös fénnyel telibedurrantva – hát nem kell nagyon mocskos fantázia ahhoz, hogy azt mondjam, szimbolikusan, indirekten, mégis nagyon erősen és tisztességesen egy pina meg egy fasz van odapakolva, a hülye is látja. Még durvább, mikor a Trisztán [addigra már jó ideje ott tartunk, hogy ezek ketten egyfolytában rínak, mint a szopós malac, hogy: Mért kell élnem? Járnom ébren? – természetesen ez is hosszan, ritornello-ban -, és akkor úgy fel is merül az emberben, hogy nade tényleg, mért is kell nekik, ha már mindenáron halni vágynak?] adott ponton odamegy a kurvanagy repedéshez, megáll előtte, majd egyszercsak… khm… öles mozdulattal belesimogat.

Szóval hosszan-hosszan és nemkevésbé dagályosan megy az ívás-rívás, na és akkor hirtelen kitör a balhé: megjelenik a most már nem annyira span Marke [ez különben az egyik legerősebb kép, ahogy Marke csak áll a hasadékban, és szinte mozdulatlanul énekel], inflagranti van, érted, és hát eléggé kiakad a szitun. A Trisztán mondjuk meg se próbálkozik, hogy esetleg elmakogjon valami magyarázatfélét, hanem olyanokat mond, hogy:

Ó, felség, nincs kérdésedre válasz,
Érzed is jól, hogy békét nem találhatsz.
(Izoldához)
Nagy útra készül Trisztán,
Eljössz, Izolda, véle?

Nagyon egyszerűen és szépen csinálja színészileg, letérdel, jobbját az Izolda felé nyújta, majd kitartja, a mozdulatban marad; és annyi monumentális érzelem után, amennyit az elmúlt órában kaptam, ez váratlanul üdítően hat, ez a manírtalansága. Na és akkor megint elkezdene célozgatni a halálra, ugye, de még mielőtt nagyon belemerülne, előugrik az áruló Melot [aki, mint azt a Cuncival jól kiókumuláltuk, szerelmes az Izoldába, naná], mire a Trisztán elkezd hangosan gondolkodni, hogy:

(Izoldához)
Ő élesztette a vágyat,
Hogy érted tengerre szálljak!
S e bűvös szempár vakította meg
És féltésből árult csak el,
Oly bűnös csak ő, mint én!

És amikor már azt gondolnád, hogy jójó, akkor végülis minden fasza, okos csávó ez a Trisztán, most elnyom gyorsan egy Om-Harát, aztán mindenki összebékül mindenkivel, akkor Trisztán hirtelen ráront Melot-ra, hogy védd magad, mire a Melot úgy lekardozza, hogy megvakul.

[Most hivatalosan egy ötvenperces szünet következne, de nemhivatalon szólok, hogy nyugodtan tartsál annyi szünetet, amennyi csak jólesik.]

III.felvonás

Hát kérlek, Bretagne-ról én sose gondoltam volna, hogy lepukkantabbul néz ki, mint Kornwall, pedig de. Ha most előítéletes lennék, azt mondanám, mekkora egy trehány tróger ez a Trisztán, hogy ilyen ótvarul lelakta a kéglijét – neve is van különben, Kareol -, de mentségére az egész nyitány alatt annyira sebesült szegény, hogy az ember már gyanakszik, lehet, ez földobta a prakkert, csak még nem tájékoztatták róla a nézőt. Persze címszereplő viszonylag ritkán hal meg a vége előtt, de ezeknél a népeknél sohase lehessen tudni.

Szóval, ahogy ott betegeskedik szegény a hideg deszkákon a fehér pizsijében, beballag valami csávó egy koponyával, azt úgy leteszi a Trisztán fejéhez, és mellékesen érdeklődik a Kurvenáltól, hogy akkor most mi a dörgés. [Nahát ez a koponyadolog, ez jól összezavart megint: nem elég, hogy ezek – a Trisztán meg az Izolda – állandóan egymás szájából isszák a szót, meg a mindenféle tudatmódosító löttyöket, mint két elbaszott, túlkoros Rómeó meg Júlia, erre tessék, belekavarják itt nekem még a Hamletet is; most könyörgök, tényleg mindent a nyomorult Shakespeare-től kell nyúlni? Mondjuk az a szörnyen vívódós lenni_vagy_nem_lenni lelkialkata, az különben megvan neki hozzá, már a Trisztánnak.] Arra a Kurvenál megmondja neki a tutit [mondom én, hogy a pasik az előre mutató, egyenes vonalú közlést részesítik előnyben], hogy hát eléggé úgy néz ki, hogy a Trisztánnak befellegzett.

De akkor a Trisztán egyszercsak fölül a fehér pizsiben, és látványosan vak, meg le is van robbanva kurvára; aztán hát nem rákezd megint a szokásosra? Tudod, a lenni_nemlennire, és közben iszik is, úgyhogy sokszor nemigen lehet eldönteni, hogy inkább vakabb, mint inkább részegebb, vagy fordítva; azt viszont tényleg jól csinálja, úgyhogy szegény Kurvenál összevissza aggódja magát miatta, ami egyrészről nagyon szép, másrészről nagyon férfiatlan, mert akkor előjön ez a kis lélekdagálya neki, hogy: Mein Held! Mein Tristan!, na és az nála is úgy rúg vissza, mint a puska [Na, mondom, ez se a Végvárihoz járt mozgástechnikára – jó, mondjuk lengyel, de akkor nyilván nem is ugyanaz az iskola, mint az Izolda. Akkor meg hogyan?], hogy olyan balfaszul illeg-billeg a színpadon, mint a bólogatókutya feje hetvenhatban a Wartburg kalaptartóján. [Különben itt, a Trisztán meg a Kurvenál viszonyában bukik ki legtisztábban a CunciDönciség – tudod, amiről még az elején meséltem. Hogy ez, baszki, a Kurvenál, tényleg egy merő parában van a Trisztán miatt, ápolja, meg minden, sőt, még a Trisztán csajának is küld egy tájékozató jellegű sortmeszidzset.]

Itt most egy darabig az megy, hogy a Kurvenál kiböki, hogy küldött tehát az Izoldának egy sortmeszidzset, mire a Trisztán baromi kolerikus lesz, és intenzíven várni kezdi a csaját, aki viszont kurvára nem jön, mire a Trisztán melankolikus lesz, a Kurvenál meg ideges. Mozgásban ez úgy néz ki, hogy a Trisztán ül a deszkán törökülésben, lenyom egy-két hosszabb lélegzetűt [ez – épp az egyszerűsége miatt – eléggé szempáráltató, ez az ülése neki], a Kurvenál meg le-föl rohangál a lépcsőn, és időnként neurotikusan közbereplikázik. A Trisztán a hosszabb lélegzetűben itt-ott elszór egy-két átkot is [Jellemző, epikus-romantikus hősök végigátkozódják a darabot – még a csajok is -, ami feszt ugyanaz, mint néhány vaskos kurvaanyázás, csak az, hogy káromkodás, kevésbé hangzik veretesen, mi?] Aztán, mikor ez már elég régóta megy, akkor a Kurvenál meglátja az Izolda hajóját, mire a Trisztán megint kolerikus lesz, és elzavarja a kikötőbe az Izolda elé. Na akkor azt mondja neki a Kurvenál, hogy:

Már indulok is,
Karjaim hozzák!
De te, Trisztán,
Várjál ágyadban rám!

Hát, khm, izéugye, ezen a ponton a Cunci is meg én is egyszerre nyüszögtünk fel. Utólag megbeszéltük, hogy így, ebben a formában ez azért elég meleg volt, de a Cunci azt mondta, hogy depedig történetesen itt tükörfordítása volt a magyar a német eredetinek –

Sie trag’ ich herauf:
trau meinen Armen!
Doch du, Tristan,
bleib mir treulich am Bett.

–, úgyhogy vigye a Wagner a balhét.

Az Izolda – habitusához képest – elég szeriőzen érkezik, és bár a Trisztánnal nagyjából diagonálban, a színpad másik oldalán áll meg, ahogy belép, már diagnosztizál. Azt mondja: A keze, mint a jég! Szíve sem ver! – [ezen ne akadjál fönn, koncepció, tudod, mondtam már, az egész darab alatt nincs köztük közvetlen fizikai kontaktus] és ebből azért [zu spät] úgy lehet következtetni, hogy ja, akkor a Trisztánnak kiírták a gémóvert.

Nade ez még nem elég, váratlanul betoppan a Brangéne [aki – ezt jól kisakkoztuk a Cuncival – tutira összejött a Marke-val, mert valami menő és drága ruci van rajta, pedig mikor utoljára láttuk, még elég lepattant volt], a Melot – tudod, aki kikardozta a Trisztán szemét -, meg a Marke, az ex-span király; hát erre meg a Kurvenál lesz piszkosul kolerikus, hogy mindenkit jól lekardoz, pedig pont most jött volna az Om-Hara, meg hogy mindenki összebékül mindenkivel, de nem, idegből elbassza nekik a hepiendet, aztán meg még jól meg is hal. Ez annyira ciki, hogy mindenki, aki még egyáltalán életben maradt, gyorsan le is lép, kivéve az Izoldát – de mondjuk ő meg nem maradt életben.

Mink meg rívunk, mint a szopós malac. Nahát.